PesText Fesztivál 2019
A MISZJE 2019 szeptemberében első alkalommal rendezte meg nemzetközi irodalmi fesztiválját. Ezzel egyidőben a V4-es országok könyves kultúrájának bemutatása céljából Borders&Bridges programsorozatot indítottunk. Projektünk célja, hogy programsorozatunkkal kulturális hidakat és valódi hosszú távú partnerségeket építsünk a V4-es régióban. Fő témánk a V4-régió könyvkultúrája által képviselt művészi és társadalmi-kulturális értékek ismertségének növelése; a könyvfordítások fontossága,összekötő ereje.
Rendezvényünk fókuszában a nyelvi sokféleség és az irodalmi fordítás, mint más kultúrák megértésének eszköze áll. Kiemelt figyelmet fordítunk a multidiszciplináris művészeti projektekre és kortárs irodalmi fesztiválokra, amelyek közvetlenül a kortárs olvasóhoz, nézőhöz közvetítik a művészi és tudományos értékeket. Bár a V4 régió fiatal írói, fordítói és irodalmi intézményei között számos már létező és jól megalapozott kölcsönös együttműködés és partnerség működik, még mindig nagy szükség van a nagyobb átláthatóságra és a meglévő együttműködések megerősítésére. a V4 országok irodalmi életének összetettebb, strukturálisabb szintű összekapcsolására. Arra törekszünk, hogy a szélesebb közönség számára lehetőséget nyújtsunk egymás irodalmi kultúrájának felismerésére, mivel tapasztalataink azt mutatják, hogy még a nemzeti és nemzetközi irodalmi élet alakulását aktívan követő olvasók sem ismerik a szomszédos országok és szerzők irodalmi értékeit.
In September of 2019 MISZJE (Hungarian Literary Authors’ Collecting Society) has organized its first international literary festival. At the same time, we’re initiating a series of programs which represents the literary culture of the countries of V4. Our project is aimed at building cultural bridges and real long-term partnerships across the V4 region with contemporary book culture in the spotlight. Our main theme is raising awareness of the artistic and socio-cultural values represented by the book culture of the V4 region; the importance of book translations, their culture – to – culture connecting power.
The competence and professional experience of the main organizer and project partners underscore the commitment to extending the understanding of the importance of linguistic diversity and literary translation as a tool for understanding other cultures. We also pay special attention to multidisciplinary art projects and live festivals, which directly reach the contemporary reader/spectator, and transmit the artistic and scientific values to them. Although there are a number of already existing and well-based mutual collaborations and partnerships among young writers, translators, and literary institutions in the V4 region, there is still a great need for bigger transparency, and interoperability, the need to strengthen the existing mutual relationships and build new ones, as well as interconnecting the literary life of the V4 countries on a more complex, structural level. We intend to pay close attention to raising the recognition of each other’s literary culture in the wider public, as our experience shows that even the active readers following the current processes of the national and international fiction are not familiar with the authors and literary values of their closest, neighbouring countries.
Írópályázat 2019
A fesztiválhoz kapcsolódóan nyílt, magyar nyelvű irodalmi pályázatot hirdetett a MISZJE, melynek hívószava a szabadság volt. Több mint 200 pályamunka érkezett be – 124 próza, 75 vers és 2 dráma – ebből fiatal írók választották ki a legjobb 12-t. A shortlistből a neves szakmai zsűri (Hansági Ágnes irodalomtörténész, Kukorelly Endre író, költő, Mészáros Sándor, a Kalligram Kiadó főszerkesztője) választotta ki a fődíjas alkotást, a fesztivál látogatói pedig a közönségdíjasra szavazhattak. A nyertes műveket 200.000 – 200.000 forinttal díjazták, továbbá szerepeltek a fesztiválra megjelenő különleges zinben, és lefordították szlovák, cseh, lengyel és angol nyelvre.
Nyertes alkotások
Izsó Zita: Halleves
Elindult felém, és én tudtam,
hogy ez mit jelent.
Hallevest akartam főzni,
de gyorsan kikapcsoltam a tűzhelyet,
nehogy megégessem magam,
ha elesek.
És közben kiabált,
hogy már megint mindenkivel szóba álltam,
a mosolyom illetlen,
mint egy nyitva hagyott slicc,
és ő hiába forgatja egyfolytában a kereplőt,
nem tudja távol tartani a terméstől az angyalokat,
túl jó vagyok mindenkihez,
így neki semmi sem marad.
Nagyon pici volt a konyhánk,
mint minden túl korán kimondott vallomás,
ketten már alig tudtunk benne megmozdulni.
Ő csak közeledett, én meg felkaptam egy kést,
apróra kellett vágnom a zöldségeket,
hogy jók átfőjenek, mert rossz volt a foga,
beletörhetett volna azokba a kemény szavakba,
amiket a fejemhez vágott,
ha nem ízlett neki az ebéd.
És akkor belerohant.
Az orvos szerint szúrtam,
de én nem emlékszem.
Csak álltam ott késsel a kezemben,
és arra gondoltam,
hogy a piacon is megmondták,
ez a kés nem darabolásra való,
ki fog csorbulni,
ahogy próbálom elvágni a gyökereimet,
és nem lesz pénzem, hogy újat vegyek,
és nem lesz mivel felaprítanom mindazt,
amit a gyerekek miatt le kell nyelnem,
és akkor hogy fogják mindezt elviselni.
Kihívtam a mentőt,
mert tántorogni kezdett,
nagyra nyílt a szeme,
mintha most először látta volna meg
a körülötte lévő embereket,
mintha most kezdte volna megtölteni a külvilág,
ahogy a víz a léket kapott hajót,
amitől szépen lassan oldalra dől.
Alig vérzett,
először azt hittem, csak egy karcolás,
arra gondoltam,
még jó, hogy vettem citromot a halhoz,
azzal majd gyorsan kiszedem a szőnyegből,
különben lesz rá oka, hogy.
Közben berohantak a kertből a gyerekek,
azt mondták, megijedtek attól, hogy kiabáltam,
már azt hitték, én haltam meg.
És most már nem tudok beszélni,
mintha nyers zöldségdarabokkal tömtem volna ki a szám,
képtelenség megrágni őket,
mert nincsenek elég apróra vágva,
és nem főttek meg rendesen.
Sokan együtt éreznek velem,
de én titokban attól félek, hogy felmentenek,
és azt mondják, íme, a szabadság.
Elmehetek,
de meg kell tanulnom újra járni,
és hiába kapaszkodom,
megbillen a közös otthonunkban a szék
és eltörik a bot,
szétmállik a lábam alatt a talaj,
minden puhának és gyengének bizonyul,
mert most, hogy nincs itt,
egyre képlékenyebb körülöttem világ,
már nem tudom, hol vannak a falak,
úgy érzem magam,
mint a zacskóban szállított halak,
és nem tudom mindezt megbeszélni senkivel,
csak magamat vádolom,
és csupa jó dolgokat álmodok vele,
olyanokat, amik sosem történtek meg,
például, hogy megsimogatja a karom, és azt mondja,
soha nem evett még ilyen finomat, a világ összes íze,
egy egész Atlantisz süllyedt el az én hallevesemben,
és tovább kanalazza az elmerült civilizációt,
a sövénnyel határolt kertet, fehérre meszelt házat,
a boldognak indult életünk.
Zita Izsó: Fish soup
He came for me, and I knew
what that meant.
I’d wanted to cook fish soup,
but I quickly turned off the stove,
so I wouldn’t burn myself,
if I slipped.
And meanwhile he shouted,
that I could really speak to just anyone, couldn’t I,
my smile was impertinent,
like a split-open fly,
and he reels the clapper for nothing,
he can’t keep the angels away from the harvest,
I’m too good for everyone,
that’s why he has nothing left.
Our kitchen was tiny,
like every excuse offered too early,
the two of us could hardly move in it.
He just came closer, and I grabbed a knife,
I had to dice the vegetables,
so they’d cook all the way through, he had bad teeth,
he could have broken them on the hard words,
that he sliced into my head,
when he didn’t like the taste of lunch.
And so he ran into it.
The doctor said I stabbed him,
but I don’t remember.
I just stood there with the knife in my hand,
and I thought,
they’d said it in the market, too,
this knife couldn’t dice,
it would nick,
as I try to cut away my roots,
and I won’t have money to buy a new one,
and I won’t have anything to dice all this up,
that I have to swallow because of the children,
and how are they going to bear all this.
I called the paramedics,
because he started to lurch,
his eyes were wide,
as if, for the first time, he’d seen
the people around him,
as if, just now, he’d been filled with the outside world,
like water in a leaking boat,
how it lists to one side, nice and slow.
He hardly bled,
at first I thought it’s just a scratch,
and I thought,
it’s good I bought lemons for the fish,
I’ll get the stain out of the rug,
otherwise he’ll have reason to.
And the children came in running from the garden,
they said they were scared to hear me shout,
they’d thought that I was dead.
I can’t speak anymore,
as if I’d stuffed my mouth with bits of raw vegetables,
I can’t chew them,
because they weren’t diced small enough,
and they hadn’t cooked all the way through.
A lot of people feel sorry for me,
but secretly, I’m afraid they’ll let me off,
and there, they said it, freedom.
I can go,
but I have to learn to walk again,
I hold on for nothing,
the chair tilts in the house we had together
and the cane breaks,
the earth dissolves beneath my feet,
everything promises to be softer and more tender,
because now that he’s not here,
the world around me is ever more malleable,
but I don’t know where the walls are anymore,
I feel like,
the fish shipped in a plastic bag.
and I can’t speak of this to anyone,
just incriminate myself,
and I dream of only good things with him,
those which never happened,
like, how he strokes my arm, and says,
he’s never tasted anything so delicious, all the flavors of the world,
an entire Atlantis has sunk into my fish soup,
and he keeps scooping up the drowned civilization,
the garden bordered by trails, the white-painted house,
a life set towards happiness.
Láng Anikó: Glamúr
Amikor a kocsmában szóltak, hogy jó lenne kezdenem magammal valamit, mert már nem győzik összesöpörni a levedlett szőrszálaimat, akkor komolyan elgondolkoztam az életemen. Korábban a lakótársam is említette, hogy zavarják a mosogatóban talált lábszőreim, de úgy voltam vele, hogy maximum elköltözik, viszont törzskocsmát nehezebb találni, mint lakótársat, úgyhogy sürgős lépésre szántam el magam.
Felhívtam anyukámat, hogy adjon valami tanácsot, de ő nem tudott a telefonhoz jönni, mondta a titkárnője, mert épp kuncsafttal volt. Anyukám egy könyvelőirodában dolgozott egyébként, ahol kapuzárási pánikos családapákat tanít adót csalni. Megterhelő munka volt, de szerette csinálni, mert látta, hogy az ügyfelei milyen boldogok a szolgáltatásától. A város középvezetői egymásnak adták irodájának kilincsét, odaadó munkájával az ország legkeresettebb könyvelőirodájává tette a céget. Persze néha volt egy kis súrlódása a törvénnyel, az állami szervezetek könyvelését ugyanis soha nem vállalta el, mert, mint mondta, “nem kurvának álltam”. Ők viszont ezért megharagudtak rá, de elég volt egy-egy vissza nem térítendő szívességgel síkosítani az ügymenetet itt-ott, hogy soha ne jussanak el az ügyei a bírósági szakaszba. Elfoglalt asszony volt, na, így nem csoda, hogy kevés ideje maradt rám, de azért a titkárnőjével megüzente, hogy egyek sok gyümölcsöt, mosakodjak rendszeresen, és takarodjak el a drogériába venni egy adag gyantát.
Én egy szófogadó lány vagyok, meg anyám egyébként is kétszer annyi ideje nő, mint én, szóval hiszek neki az ilyesmiben, és már hívtam is a díleremet. Ő leüvöltötte a fejemet, hogy ne telefonba beszéljek neki a gyantáról, hát nem tudom-e, hogy lehallgatja a NÉBIH, amiért a múltkor szépségvitamint adott el valamelyik ott dolgozónak heroin helyett. Amikor megpróbáltam elmagyarázni neki, milyen fontos problémáról van szó, egy kicsit megenyhült, és elmondta, hogy azt a fajta gyantát, ami nekem kell, a Rossmannban is meg tudom venni. Hát, nem is tudom, szabadkoztam, nem szoktam én Rossmannba járni, de aztán a dílerem megnyugtatott, hogy mindenki szokott, csak nem vallják be. Egyébként is, a múltkori adag füvet véletlenül épp egy Glamour magazinba csomagolta nekem, használjam nyugodtan a kuponokat belőle. Majd meglátom, hogy nem lesz semmi baj.
Így hát elindultam a Rossmannba, a Glamour-t a pulcsim alatt rejtegetve, kapucnimat felhúzva, napszemüvegben, nehogy valaki felismerjen. Mit fognak rólam gondolni a barátaim, ha kiderül, hogy ilyen helyekre járok? Szorongásom csak még jobban fokozódott, amikor rájöttem, hogy éppen a Glamour-napok kellős közepébe csöppentem, és a Rossmann tele volt sötét alakokkal. A fogkrémes állvány mögött két kamasz egy Essence szemhéjpúdert kapart ki a dobozából, majd az egyik egy plasztik hűségkártyával akkurátus csíkokba rendezte az anyagot, amit összecsavart szórólapokon keresztül szívtak fel szőrtelenített orrlyukaikba. Kicsit hátrább egy egész óvodás csoport rágózott a mosókapszulákon, míg az óvónők szájából hanyagul lógott egy-egy füstölgő szempillaspirál. A bolt közepe felé kisebb tömeg gyűlt össze, akik két műfogsorrögzítővel összeragasztott öregasszony birkózását nézték, miközben kedélyesen iszogatták a micellás arctisztítót.
De az igazán kemény arcok a bolt végébe szorultak. Ők már végképp nem adtak a látszatra, Bourjois-s cc-krémmel töltött ampullák és fecskendők között fetrengtek, önkívületi állapotban. Lehelletük bűzlött a Chaneltől, az ajkaik kiszáradtak az ínyükbe dörzsölt Estée Lauder pirosítótól. Ahogy átléptem közöttük, egy különösen rossz állapotban lévő könyvelő felkönyökölt, és kiokádott egy Lush-os fürdőbombát, ami végigpattogott az üzleten, undorító ilang-ilangszagú nyálkanyomot hagyva maga után. Itt, a lecsússzott krémmániások között találtam meg végül a gyantát, ami a félhomályban is megbízható kék derengéssel jelezte, hogy radioaktív anyagok vannak benne, amik megoldják majd a problémámat. Elindultam a zsákmánnyal a pénztár felé, és bár útközben majdnem elkapott egy hidratáló arcmaszkokat viselő bűnbanda, végül a kuponok segítségével kiszabadultam, és megfogadtam, hogy csak végszükség esetén jövök még egyszer ilyen lezüllött környékre.
Hazaérve gyorsan elszívtam egy jointot az ijedtségre, majd bezárkóztam a fürdőbe, hogy kipróbáljam a gyantát. Nem volt gyakorlatom benne, ezért elég egyenetlenül vittem fel a ragacsot, és csak a harmadik papírcsíkot sikerült rendesen rátapasztani. Villanyt sem mertem kapcsolni, nehogy a lakótársam rájöjjön, mit művelek; a sötét fürdőben csak a bal lábam kékes derengése szolgáltatott némi fényt. Amikor egy hirtelen mozdulattal, ahogy a dobozon írták, megrántottam a papírcsíkot, egy nagy sávban felszakadt a bőröm, és a kispriccelő vér vörösre színezte a fürdőszobát. Természetesen fájt, de a fájdalom mögött volt valami furcsa vibrálás, ami nem hagyott békén. Letéptem egy második csíkot is, majd egy harmadikat, egyre közelebb és közelebb kerülve a katarzishoz. Tudtam, hogy elég csak egy kicsit mocskosnak lennem, hogy soha többet ne kelljen a lábszőröm miatt aggódnom.
De nem sejtettem, hogy a gyantázás mennyire addiktív folyamat. Ahogy a vérveszteségtől bódultan feküdtem a fürdő padlóján, éreztem a kékes derengést, és a gyanta szagát. Egy kicsi még nem árthat, gondoltam, és a hónaljamra is kentem az anyagból, és letéptem onnan is a bőrt. A fájdalom mindent elfeledtetett velem, de nem tartott elég sokáig; ahogy elhalványult, rögtön bekentem a szeméremdombomat, és letéptem azt is. Az egész zegzugos bőrfelület egyszerre szakadt le, és soha olyan boldog és gondtalan nem voltam, mint akkor. Önkívületben téptem le a bőrömet, minden utolsó cafatot, a vértől és szövetnedvtől lucskos húsomba pedig a M.A.C. őszi kollekciójába tartozó “Velvet Matte Heroin” árnyalatú rúzst és Maybelline korrektort masszíroztam, aztán elveszettem az eszméletemet.
Amikor magamhoz tértem a csurom vér fürdőben, a tükör elé vonszoltam magam. Nem hittem el, amit láttam, hát persze, gondoltam, biztos belélegeztem a gyanta gőzét, és még mindig hallucinálok tőle, mert ez nem lehet. De a tükörképem nem hazudott, továbbra is kitartóan bámult rám üres könyvelőszemével, rágta fonnyadt könyvelőajkait, nyújtogatta tömzsi könyvelőnyakát. Kiderült, hogy a rendezett, alkoholista külső alatt a lelkem mélyén végig könyvelő voltam. De így nem mehettem ki az utcára. Felhívtam anyukámat, ő mégiscsak sokkal régebb óta könyvelő, mint én.
A tanácsa egészen kézenfekvő volt.
Így most én is a könyvelőirodában dolgozom, ahol ő, kapuzárási pánikos családapákat, középvezetőket, néha egy-egy politikust tanítok az adócsalás művészetére. Nem egyszerű munka, de hamar meg lehet szokni, és piszok jól hoz a konyhára. A részlegvezetőnk sem rossz ember, csak néha ver meg minket, de akkor se rosszból, és egész kevés pénzünket veszi el. Bőven marad annyi, hogy beiratkozzak a Corvinus egyetemre nemzetközi könyvvizsgáló szakra, és ha majd elvégeztem, elmegyek a KPMG-hez vagy a Deloitte-hoz, igazi nagykutyákkal, például olajsejkekkel, fegyverkereskedőkkel, és fintech startupperekkel kokettálni. Abban van az üzlet, a nemzetközi közgazdaságban! Szép életem lesz.
Anikó Láng: Glamour
In the pub, they told me I should make something of myself, because they were tired of sweeping up my fallen-out hairs, so I really started to think over my life. Earlier, my roommate had also mentioned being bothered after finding my leg hairs in the sink, but I figured at most she’d move out, I’d get another roommate, whereas it’s harder to become a regular in a new pub, so, I determined to take drastic measures.
I called my mom for some advice, but she couldn’t come to the phone right now, the secretary said, because she was with a client. My mom was working in an accounting office, where she taught late, panicked fathers how to cheat on their taxes. It was daunting work, but she loved doing it, because she saw how happy her services made her clients. Local politicians held the door for each other, there were so many passing in and out, and with its fervent work, the company became the most sought after accounting office in the country. Of course, every once and a while, there was a little scuffle with the law, but she never took any work from state organizations, because as she said, “I don’t make a whore of myself.” They however got upset about this, though it was enough to offer a couple little non-reimbursable favors, smooth out the process here and there, so the matter wouldn’t ever go as far as court. She was a busy woman, it’s no surprise she had little time left for me, but that’s why the secretary passed along the message, eat lots of fruit, wash up regularly, and beat it off to the drug store to buy a dose of hair removal cream.
I’m an obedient girl, and anyways, Mom’s twice as old as me, so I believe in her when it comes to this kind of stuff, plus I’d already called my dealer. He just about bit my head off, screaming, I shouldn’t talk about hair removal cream to him over the phone, well, I don’t know if the National Food Safety Office is listening, which is why he gave one of their employees beauty vitamins last time, instead of heroine. As I tried to explain the importance of the problem at hand, he calmed down a little, told me I could buy the kind of hair removal cream I needed in Rossmann. Um, I don’t know, I ventured, I don’t really go to Rossmann, but my dealer reassured me that everyone does it, they just don’t admit it. Anyways, coincidentally, he’d wrapped up my last batch of weed in a Glamour magazine, I should use the coupons. It’ll be fine, he’s sure of it.
So anyways, I headed to Rossmann, the Glamour magazine hidden under my sweatshirt, my hood pulled up, sunglasses on, God forbid someone recognize me. What would my friends think if it came out that I frequent such places? My anxiety grew even sharper once I realized that I’d landed smack dab in the middle of Glamour Days, and Rossmann was full of shady characters. Behind the toothpaste stand, two teenagers were scraping Essence eye shadow out of its case, and using a plastic loyalty card, one pushed the material into meticulous lines, which they snorted into their hairless nostrils through rolled-up flyers. A little farther back, an entire kindergarten class was chewing on detergent capsules, one or two smoking mascara wands hung listlessly from their teachers’ mouths. Towards the middle of the store, a small crowd was gathering, watching two old women wrestle, stuck together with denture glue, the bystanders sipped merrily on their micellar cleanser.
But the truly hardcore were hanging in the back of the store. They were by no means doing it to show off anymore, rolling between syringes and vials full of Bourjois CC cream in a semi-conscious state. Their breath reeked of Chanel, their lips had dried up from the Estée Lauder blush rubbed into their gums. As I stepped over them, an accountant in particularly bad shape propped herself up on her elbow and threw up a Lush bath bomb, which rolled all the way down the aisle, leaving a disgusting trail of ylang-ylang smelling bile. Here, in the middle of washed-up cream addicts, I finally found my hair removal lotion, the blue cloud it expelled signaled the radioactive ingredients inside, which would solve my problem. Prey in hand, I headed to the check-out counter, but was almost nabbed by a bandit in a hydrating face mask, I freed myself with the help of the coupons, and vowed that I would only come back to this degenerate place if I had no other options.
Once I made it home, I smoked a quick joint to calm my nerves, then locked myself in the bathroom so I could try out the cream. I didn’t have practice in this, so I didn’t spread the goo evenly, only managed to stick on the third strip. I didn’t dare turn the light on, God forbid my roommate realize what I’m up to; in the dark tub, only the bluish radiation from my left leg offered a faint bit of light. When, as they’d written on the box, I jostled the paper with a sudden movement, a large strip of skin came off, the spray of blood painted the bathroom scarlet. It hurt, of course, but behind the pain there some kind of weird vibration, it wouldn’t leave me alone. I tore off a second strip, and then a third, coming closer and closer to catharsis. I knew I just had to get a little bit dirty, then I wouldn’t have to worry about my leg hair anymore.
But I had no idea how addictive waxing was. As I lay on the bathroom floor, dazed from blood loss, I felt the bluish radiation, breathed in the cream’s scent. A little more couldn’t hurt, I thought, and I rubbed it underneath my arm, and I ripped off the skin there, too. The pain made me forget everything, but it didn’t last very long; when it dissipated, I quickly spread the cream onto my pubes, and ripped away those, too. The whole zigzag of skin came right off, and I’d never been so carefree and happy. In a dream-like state, I peeled off my skin, every last shred, I massaged the M.A.C. fall collection’s “Velvet Matte Heroin” shaded lipstick, the Maybelline concealer into my flesh, which was slimy with blood and tissue liquid, then I lost consciousness.
When I woke, I was in a bath of blood, I marveled at my reflection. I couldn’t believe what I saw, of course, I thought, I’ve probably breathed in the cream’s gases, and I’m still hallucinating from it, because this just can’t be. But my reflection wasn’t lying, it kept staring at me with its empty accountant eyes, chewed its withered accountant lips, stretched forward its stumpy accountant neck. Turns out that underneath the tidy, alcoholic exterior, I had always been, in the depths of my soul, an accountant. But I couldn’t just go out into the streets like this. I called my mom, after all, she’d been an accountant much longer than I had.
Her advice was obvious.
So now I work in the same accounting office, where she teaches late, panicked fathers, middle managers, sometimes a politician or two, the art of cheating taxes. It’s not easy work, but you get the hang of it pretty quick, and it brings a shitload of bread to the table. Our division manager isn’t a bad guy either, he just beats us sometimes, but anyways, not out of any ill-will, and we lose hardly any of our money. There’s more than enough left over, so I can register for Corvinus University’s international accounting program, and once I graduate, I’ll go to KPMG or Deloitte, I’ll be flirting with the big dogs, like oil traders, arms dealers, and FinTech start-ups. There’s money in international economy! I’ll have a sweet life.
Shortlistes alkotások
Ayhan Gökhan: Családom és egyéb szabadságok
A szabadság meg micsoda? Teherautó, keresztül egy keskeny hídon, egyvalakit elhagyott, én vagyok az az egyvalaki, én vagyok az elhagyatott, engem hagyott a szabadság el.
A szabadság meg micsoda? Anya, apa, anya, apa, nem, ez nem az én szabadságom, eltévedtem, eltévesztettem.
A szabadság meg micsoda? Görögország, de országnévvel a szabadság nem jelölhető, különben is, nagyon idillire sikeredett a definíció.
Ügyetlen és eltúlzott hasonlatok vonzásában, a szabadságtól távol eső, belépni tilos táblák és kutyával őrzött területek fedezékében szétszórt kavicsokon lépkedem, ismét egy ügyetlen hasonlatba. Rögtön magyarázom, miért, tehetek ilyen kísérletet, a szabadság alapterülete nem alkalmas, hogy a szűk térben élni kénytelen képzeletem befogadja. Ingerszegény környezetben nevelkedett a képzeletem.
Hasonlatból hasonlatba bukom.
Belebukom a szabadságba.
Tettem egy lépést, megint, hét apró lépést, vár a privát szféra.
Az a szabadságnál is természetesebb.
A szabadságról alkotott fogalmam sajátos fénybe kerül, ha a családköztársaság belső alkotmánya alapján értelmezem.
Értelmezhetném-e másképp?
Szabadnak lenni Közép-Kelet-Európában még most, a határok hivatalos megszűnése és elvben minden akadály elhárulása után sem könnyű feladat, megint egy elkövetett hiba, megint egy feltárt közép-kelet-európai motívum, a szabadság kezelése, mint megoldásra váró feladat. Másodfokú egyenlet, pedig nem az én terepem a matematika.
Megbuktam belőle.
Szabadságból elégtelen?
Igen.
Nem.
Igen.
Bukás, mint kijárat.
Kijárt bukásom.
Igen.
Amikor a szabadság belső hajlam, belső kényszer szükséges, hogy legyen. Legyen a szabadságom belső hajlamom, belső kényszerem, az én szabadságom megfelelő minták és szabadsághagyományok híján vágyódás marad a szabadság belső kényszerként értelmezése iránt. Ahhoz az én tipikus közép-kelet-európai, többnemzetiségű (magyar, cigány, sváb) családköztársaságom nem egy, a biztonságérzetet átrendező krízist megélt, hogy lett volna esélye a szabadságról gondolkodni, helyénvaló nyelv hiányában azonban ezt kezdettől a kudarc fogalma helyettesítette. Rám hárul a felelősség, hogy utólagosan az ő szabadságról meg nem alkotott nyelvükből induljak ki, és a saját szabadságom fogalmazgassam egymás után.
Újra és újra.
Fogalmazzam meg.
Felbomlott család után.
Cigány származású nagymamám koncentrációs táborban szerzett élményéről és az 1999-ben Rippl-Rónai József festmények hamisításának (egyébként jogos) vádjával egy év előzetesbe került nagybátyám szabadságvesztéséről első ránézésre nem juthat eszünkbe semmi hasonlóság.
Én mégis találok, nem lekicsinyelhető összefüggést.
Én mégis találok, nem csak a jóindulat.
Például.
Hogy példát is mondjak.
Mindketten ugyanúgy hallgattak később a szabadságuk elvesztéséről: nincs emlékem arról, valaha is beszéltek volna ezekről a dolgokról, az életüket általában befolyásoló fogalom – kiszolgáltatottság –, tiltotta, szabadságukat ért sérelmekről, szabadságmegalázó helyzetekről beszámoljanak.
Nagymamám és nagybátyám világában a szabadság születési rendellenesség, a kiszolgáltatottság pedig tulajdonság. A szabaddá válás soha nem következett be az életükben, mert aki egyszer kiszolgáltatott, állandóan kiszolgáltatott lesz, aki egyszer ismeretet szerzett a szabadsághiányról, az állandóan annak hiányában létezik tovább. A hátrányos helyzetűek, a társadalom szélére sodortak értik ezt legtökéletesebben. Milyen egy nagyvonalú, adományértékű képesség, az igazságtalanság értése a legtökéletesebben.
Egy év után a nagybátyám előkerült. Jött a nagybátyám cipőfűzőben. Emlékszem, a beszélőn még nem volt cipőfűzője, a rendőrség több botlást nem engedélyezett, botlásból egy is elég. A virágárulást követően a nagymamám és én együtt érkeztünk haza a bosnyák téri piacról. Kulccsal nyitottuk ki az ajtót, ketten léptünk be az ajtón. Nagymamám és én. Senki nem volt otthon. Nagymamám és én. Más senki. Nagymamám fedezte fel a precízen elhelyezett csomag süteményt a konyhakövön, ebből állapította meg, hogy kiszabadult a nagybátyám. Cipőfűzőben. Ennek előzményeiről mit sem tudok, meglepetésként talált rám, a nyitott ablakon át bedobott csomag franciakrémes formájában. A szabadság édes tárgyaként felfogható sütemény nagymamám, és utólag az én elképzelésem szerint is az egyik legmélyebb szimbólum, tág mező, ahol az élmény felszabadulás, megszabadulás, könnyedség hármasában teljesedik ki. Attól kezdve, hogy az egyébként analfabéta nagymamám felfogta, mit jelent a nyitott ablakon át bedobott sütemény, én tudom, vagy talán csak elhitetem magammal, hogy nincs tárgy, legyen bármilyen jelentéktelen, ami a kedvező pillanatban ne lehetne eszköze a szabadságnak.
Mi ez, ha nem színtiszta költészet?
Költészet, mint kijárat.
Kijárt költészetem.
A rokonaim szabadságvesztésének vagyok a hordozója, mint az antibiotikumoknak ellenálló szuperbaktérium, újabb és újabb változatban jelentkezik, lehetetlen eltüntetnem. Ebből tudom, hol tart az én szabadságom, hogyan tartósit a franciakrémes-alakú szabadságtudatom.
Azon gondolkodom, az idén harminc éves, nem egyszer kritikai éllel bírált rendszerváltást értékelte-e valamilyen szinten a családom, levont-e belőle bármilyen következtetést, gondolkodom ezen, és nemleges válaszokra talál az emlékezetem. Általában felszólító levelek, halotti anyakönyvi kivonatok voltak az olvasmányélményeink, Krassó György, Csengey Dénes, Csoóri Sándor nem. Szégyen, nem szégyen, de nem. Túl műveletlenek voltunk hozzá, elkerült minket a műveltség, mint a spanyolnáthát Rippl-Rónai József.
Még ez a szerencséje.
Közép-kelet-európaiként a létezés állandó szabadságkeresést jelent, eligazodást a szabadságfelszint érő szennyeződések (hazugság, megtévesztés, hazugság, megtévesztés, hazugság, megtévesztés) között, hogy folyamatosan tudjuk, hol kezdődik és ér véget, hogy folyamatosan tudjam, hol kezdődöm és hol érek véget én.
Szabadság, mint kijárat.
Kijárt szabadságom.
Enyém.
Boldog Zoltán: Az utolsó vacsora
Világosbarna hajú, ötvenen túli katona ült a konyhaasztalnál. Ingujja feltűrve, hosszú köténye védelmet nyújtott a hétvégi bakaruhának. Arca szikár, egykori atlétaalkatát szelíd sörhas tette változatossá, hiszen abban az országban, ahová három éve érkezett, azt vallják, hogy száz kiló alatt nem férfi a férfi. Viktor Jehorovics Silov, merthogy ez az ő becsületes ukrán neve, korábban inkább a tettekel mérte a férfiasságot. Aztán ez lassan megváltozott.
Do csortá! – gondolta először ukránul, utána oroszul, végül majdnem magyarul is a szakadt viaszosvászon fölött, de annál izgatottabb volt, minthogy keresgesse a szavakat egy néhány éve megismert finnugor nyelven. Egy kétdecis kávéspohár állt előtte csurig vodkával, még akkor szerezte a kiskunmajsai laktanyának az orosházi üveggyárban készült tucattermékét, amikor először találkozott a féldeci fogalmával. Ez volt talán az egyetlen, amivel nem tudott megbarátkozni ebben a különös országban. Ahogy ezen az utolsó estén összeszámolta, három dolgot biztosan tanult a magyaroktól. Az egyik, hogy három a magyar igazság. A másik a káromkodás volt, a harmadik az evés. A ráadás pedig az, hogy minden jó lesz még valamire.
Ez utóbbi különösen tetszett neki, hiszen Viktor is szeretett gyűjtögetni, a szó minden értelmében. Ezt ukrán nagyszüleitől örökölte, akik a holodomor idején szinte mindenből képesek voltak vacsorát készíteni. Fakéregből, halott macskatetemből, rothadó gyümölcsmaradékból. Ennek a gasztronómiai érzékenységüknek köszönhetően élték túl a legsztálinibb szovjet időket. Abból főztek, amit találtak. Amit találtak, azt pedig hazavitték. Majd jó lesz az valamire. Halottak lábáról lelopott bőrcipőkkel telt meg a padlás, amelyek köretként találták meg helyüket a sült galambtetemek mellett.
Így aztán az ősök nyitott szemmel járták Szlavuta környékét, és mindent hazavittek, ami túlélésüket segíthette. Gyűjtőszenvedélyük kísértetiesen hasonlított a magyarokéra, akik szintén nagy felhalmozók voltak, úgy tették el hasznosnak hitt dolgaikat padlásokra és beépített szekrényekbe, mintha ezzel szeretnék kárpótolni összes történelmi veszteségüket. Viktor emiatt is rokonnak látta a két népet, de ebben találta meg a magyarok búskomorságának okát is, ugyanis felhalmozott dolgaival – legyen szó traumáról vagy tárgyi emlékről – ez a magát olykor nyugatinak, olykor keletinek gondoló, jelenleg inkább az északiakkal rokon nép sohasem tudott mit kezdeni.
Ez a búskomorság pedig arra sarkallta a magyarokat, hogy folyton káromkodjanak és egyenek. Valójában e nép kicsi káromkodásai mind-mind egy nagy közös üvöltés helyett vannak, és ezen a ponton Viktornak eszébe jutott az ötvenhatos forradalom, amiről a sztálingrádi tisztképzőben tanult. Itt hallott először erről a pici Kárpát-medencei népről, a tizenéves fiatal srácokról és a Molotov-koktélról. Viktor arra gondolt három kávéspohárnyi vodka után, hogy ötvenhat volt a magyarok nagy közös káromkodása, csak az egykori Vörös Hadsereg pofán vágta őket üvöltés közben. Ha pedig valaki ilyet kap, annak sok apró, elfojtott, műhelyekbe, családi vacsorákba és kocsmák mélyére száműzött baszdmeg és kurvaélet lesz a vége. Viktor azt hitte, ezzel megértette a magyar nemzetet, sőt egy kicsit talán a sajátját is. Tisztelte és irigyelte emiatt a magyarokat. Az ukránoknál hiányzott ez a nagy-nagy üvöltés, az övéi még a saját káromkodásaikat is az oroszoktól kapták. Do csortá, jutott eszébe ismét, talán ki is mondta halkan.
Az itt töltött idő alatt Viktor Silov, a Déli Hadseregcsoport magyarok körében is igen kedvelt szovjet parancsnoka sokmindent felhalmozott szobájában. A Sokol Rádió méretűre zsugorított sárga Ikarus modellt unokájának szánta, a kalocsai hímzéssel díszített asztalterítőt feleségének. Szobája tele volt emlékekkel. A békési szilvapálinka, a tokaji aszú, néhány Globus konzerv izgatottan várta – már ha a tárgyaknak, köztük az élelmiszereknek tényleg lelkük van –, hogy menniük vagy maradniuk kell. Mindannyian nem fértek be a Volga csomagtartójába.
Szpászi Bá, így hívták a magyarok Viktort, mert hálásan fogadott minden ajándékot. Szpászibá, szpászibá, nem győzte köszöngetni a szuveníreket, amelyeket vizitációi során kapott az egyes laktanyákban, de kevesen értették, hogy Szpászi Bá inkább az élményeit köszönte meg nekik.
Emlékei főként a köré csoportosultak, hogy a magyarok milyen rosszul isznak, és ehhez képest milyen szenvedéllyel esznek. Ezt a népet nem az éhezéssel törték meg, hanem a jóllakottsággal. Ennek a népnek hagyták, hogy jóízűt egyen, bőséggel fogyasszon, megtömje zsíros, paprikától vörös lével a bográcsát. Soha nem felejti el azt a hortobágyi rakott palacsintát, amit a mezőkövesdi laktanyában szolgáltak fel az ő érkezésének tiszteletére. Bámulatosnak találta, ahogy a pörköltet beletöltik a finom tésztába, és ahogy azok eggyé válnak a sütőben. Kezdte megérteni a magyarok csöndjét és nyugalmát. Ezt a ráébredést a következő hetek babgulyása és töltött káposztája tovább fokozta.
Minden ízélményéről jegyzeteket készített. Először az ételek nevét írta le magyarul, majd megpróbálta ukránra és oroszra fordítani. Anyanyelvén néhány mondatban összefoglalta tapasztalatait, a kóstolás helyét és idejét. Ezután a receptet szerezte meg egyenesen attól, aki az ételeket készítette. Csak helyi specialitásokat volt hajlandó kóstolni, így kivonta magát a hadi élelmezés igen kiszámítható mindennapjaiból. Néhány hónap alatt végiglátogatta az összes magyar laktanyát, és akár az abesszin császárnak az a regénybeli különös pincér, úgy hordták elé a magyar tisztek a Gizi, a Rozi, a Bözsi és a Manci néni konyhájában főtt gőzölgő vacsorákat. Ha kimagasló alkotásról volt szó, Viktor magához hívatta a készítőt, tolmácsa és jegyzetfüzete társaságában hosszan elbeszélgetett vele.
Csak gyűltek a finom magyar receptek a vörös csillaggal díszített füzetkében, és ebben az utolsó évben, amiről a Déli Hadseregcsoport nem túl szovjet parancsnoka természetesen nem tudta, hogy utolsó lesz, Viktor érdekes kísérletbe kezdett. Maga is elkezdett ételeket, recepteket kitalálni, amelyekbe beleszuszakolta minden eddigi tudását. Szerepelt abban az ukrán és orosz konyha jellemzője, de főként a magyar vonal érvényesült. Évek óta dolgozott titokban azon az össznépi fogáson, ami megidézi mindhárom nép történelmét, az alkotásba vetett hite lendítette át a szeretteitől távol töltött nehéz időszakon.
Még az utolsó estén is ezt tökéletesítette, és rá kellett jönnie hagymaszeletelés közben, hogy neki a mini Ikaruson és a kalocsai hímzésű ajándékon kívül csak erre a füzetre van szüksége. A hagymát megdinsztelte a disznózsíron. Ezekre ráöntötte a darált húst, megvárta, míg kifehéredik, és levette a tűzről. Ekkor került rá a só és a bors, a kevés kömény, majd a nyers tojást elkeverte a masszával, beleszórta a prézlit, ami leginkább a fakéregre emlékeztette nagyapja történeteiből. Közben savanyított káposztaleveleket tett föl főni egy másik edénybe. Bő zsírban, ahogy ezt a különböző nevű néniktől tanulta, kisütötte a tenyérnyi, ovális gombócokat. Amint a káposztalevelek kihűltek, beléjük csavarta a tölteléket, amelyek egy zsírral kikent tepsiben kaptak helyet. Ekkor tette fel a paradicsomszószt, amelyet a forrás utolsó fázisában bőven hígított vodkával. Amikor úgy érezte, hogy a szósz alkoholtartalma megfelelő, beleöntötte a tepsibe. Morzsolt orosz tárkony landolt a masszából éppen kilátszó káposztatekercsek tetején, majd céklát reszelt mindezekre, ahogy szülei tanították neki. A tepsit egy órára betette a sütőbe, majd friss petrezselyemzöldet szaggatott a hűlésben lévő ételre. Egy éven át kereste ennek a furcsa, mégis markáns ízvilágú ételnek a nevét. Végül azt írta a recepteskönyv utolsó oldalára: Szpászibá tekercs.
Így nézett ki Viktor Silov parancsnok, vagyis Szpászi Bá búcsúvacsorája, amely után másnap, 1991. július 31-én egy félig megpakolt csomagtartójú Volgával az utolsó szovjet katonaként elhagyta Magyarországot.
Fersch Renáta: Szabad-e?
Csak annyit szerettem volna kérdezni, szabad-e?…
Természetesen – hangzott a válasz –, nálunk sok mindent szabad, ami Önnek jól esik, van itt szék, ágy, nézze, a bordásfal mellett vastag szőnyeg, fitneszlabda, a falon festmény, színes függöny az ablakban, mintha otthon lenne! A zuhanyzó is rendelkezésre áll. A kád? Azt nem lehet használni, a főorvos úr nem engedi. Hogy miért? A vízben szülés veszélyes. Fertőzések, tudja… Meg a takarítás is macerás, nincs elég személyzet.
Azonnal be kell jönni, mihelyt elfolyt a magzatvíz. A fertőzésveszély miatt. Nem baj, ha nincsenek még fájások. Itt tudjuk ellenőrizni Önt, biztonságosabb.
Igen, bent lehet hozzátartozó. Csak egy. Több kísérő sajnos nem fér be.
Bármilyen testhelyzetben lehet vajúdni. Közben néha meg kell vizsgálnunk, feltesszük a ctg-készüléket, akkor egy helyben kell maradni. Nem, felülni nem lehet, mozogni sem, különben nem jelez az érzékelő. Ez az Önök érdeke, látnunk kell a baba állapotát. Feltétlenül, igen. Branül behelyezése, csak a biztonság kedvéért. Nem, nem adunk gyógyszert infúzióban rutinszerűen, kizárólag, ha gond van. Legfeljebb cukros oldatot. Nos, hát igen, ha csepeg az infúzió, akkor nem szabad mozogni… Természetesen, lehet vizet fogyasztani. Egy keveset. Szendvicset nem lehet behozni, de pár szem szőlőcukrot igen. Tudja, ha műtétre kerülne sor, rendkívül veszélyes, ha van valami a gyomrában, jobb a biztonság. Igen, a műtő itt van egy szobával arrébb, bármi gond esetén azonnal lépni tudunk. Sürgős esetben 5-10 perc! Hogyan, kérem? Nem, nem, olyan még soha nem fordult itt elő, hogy foglalt lett volna, amikor életmentő beavatkozásra volt szükség.
Vizsgálatok legfeljebb óránként, attól függően, hogyan halad a dolog. Igen, fel kell feküdni az ágyra, belső vizsgálat, hogy tudjuk, hogyan áll a méhszáj. Ha eléri a tíz centit, szülhetünk is. Ha megakad? Van rá megoldásunk, a szakmai részt bízza ránk.
Szólni fogunk, mikor, hogyan. Nagy levegő, benn tart, nyom. Ennyire egyszerű! Hasba könyöklés? Elavult módszer, nem alkalmazzuk. Csak finoman kézzel rásegítünk, ha szükséges. Mint egy simogatás. Már megbocsásson, de az ismerőse rémhíreket terjeszt, nálunk ilyen nincs. Az ágyon, igen. Az orvos csak így fér hozzá kényelmesen, így tud majd varrni a végén. Mindenképpen. Nagyon ritka, hogyha nem. Gátvédelem? Mit ért pontosan ez alatt? Erre nem vagyunk felkészülve. Higgye el, jobb ha vágjuk, mint ha repedne. El sem tudja képzelni, mennyire veszélyes egy szabálytalanul mindenfelé szakadó… Semmit nem fog érezni. Csak egy egészen kicsike vágás, a babának is könnyebb, Ön pedig gyorsabban gyógyul. A beleegyező nyilatkozatokban benne van. Helyben kell kitöltenie, amikor beérkezik az osztályra. Nem lehet kiadni sajnos, belső dokumentum.
Odaadjuk a babát, amint megszületik. Előtte gyorsan lemossuk, felöltöztetjük, pár perc. Hát azt nem lehet, a szülőszobán hűvös van, megfázik! Meg is kell szabadítani a nyáktól, le kell mérni, megfigyelni, minden rendben van-e vele. Igen, a köldökzsinórt azonnal elvágjuk. Sajnos nem lehet várni, különben hogyan tesszük rendbe Önt? A lepény már hamar kint van, kap egy kis gyorsítást.
A gyermekágyas részlegen. Igen, mihelyt elfoglalja a helyét. Természetesen, mi támogatjuk a szoptatást, segítséget is kap, műtét esetén is. Nem tudom, hol szült az ismerőse, de nem nálunk, ez egészen biztos, mi nem adunk a babának a szülő beleegyezése nélkül sem cukros vizet, sem tápszert, de még teát sem! Bimbóvédőt nem javasolunk. Cumit sem.
Látogatási időben. Csak a kórterem küszöbéig. Nem lehet kivinni a babát. Nem, sajnos kézbe sem lehet venni, balesetveszélyes. Az osztályon a személyzet felelőssége. Ha járvány miatt látogatási tilalom van, akkor sajnos nem jöhet be hozzátartozó, a portán leadhatják a csomagot. Nem, apa sem kivétel. Értem, hogy ő nem látogató, hanem szülő, de azért ez mégis más. Behozhatja a kórokozót. Ki lehet bírni azt a pár napot.
A biztonság miatt nem hagyhatják el az intézményt 72 órán belül. Nem, sajnos akkor sem, ha minden rendben van. Mert ez a szabály. Meg kell figyelnünk, értse meg! És ha valami baj történik? Ki lesz a felelős?
A mi osztályunk modern, jól felszerelt, a legmesszemenőbbekig megengedő, a betegeink érdekeit és kívánságait szem előtt tartó, haladó szemléletű. De egy kérdést én is feltennék: Ön szerint hogyan fog zökkenőmentesen zajlani a szülése, ha ennyit akadékoskodik?
Gáspár Sára: Sikáld jobban
Anyucika, láttam csillagot. Ezt mondtam azon az estén, amikor elhagyott minket apám, legalábbis anyám naplója szerint, amit már régen nem ír. Szerette volna megőrizni mindannyiunk gyerekkorát egy füzetben. Az enyémnek a fele hiányzik. Évekkel később, amikor apám visszajött, még írt hozzá valamit, hogy meglegyen az is, de az már leginkább anyám költészete. Én voltam a legszebb kislány a karácsonyi ünnepségen, írja, olyan voltam, mint egy igazi angyal. Ezt mondták azok is, akik vigasztaltak, hogy nem jött el.
Ez jut eszembe, mert az volt eddig a leghosszabb éjszakám, amikor elhagyott minket apám, most pedig, mondják a hírekben, megint leghosszabb éjszaka van, téli napforduló. A Déli-sarkon ma nem nyugszik le a Nap. Kikapcsolod a tévét. Magadhoz szorítasz. Használjuk ki. A Nap délről északra kezd el haladni. Az Északi-sarkon ma nem kel fel a Nap.
Amikor apám elhagyott minket, anyám heti hat napot dolgozott. Aztán jött a vasárnap. Anyám vasárnap reggeltől estig a nappaliban a kanapén feküdt. Anyám a kanapén hazugságokat szanált. Anyám a kanapén a fejére húzta a takarót. Anya alszik, ne zavarjátok. Ez az a kanapé. Látod, itt be van mélyedve. Ezen a részen volt mindig a feje, itt meg a lába. Nem, az én fejemet ne. Nem akarom. Engedj el.
Ő volt a legszebb a karácsonyi ünnepségen, az összes óvodás közül. Mint egy igazi angyal. Amikor megláttam a kicsi, erős szárnyait, hirtelen nagyon boldog lettem. Erős szárnyak. Tudtam, hogy ha leveszem róla a jelmezt, akkor is ott vannak.
Négyen voltunk lánytestvérek, mégis mindig zavarban voltam otthon, ha nőként kellett viselkedni. Nekem sosem mondták meg, hogyan kell, hiába ígérte anyám. Azt mondta, egyszer eljön az én időm. A nővéreimet már korábban elhívta, beszélgetni, a női életről. Ne legyek türelmetlen, várjam ki a soromat. Az a beszélgetés aztán sosem jött el. Megfeledkezett róla.
Undorodom a vértől. Vedd már ki, fáj. Amikor apám elhagyott minket, sok időt kellett a nagymamámnál töltenünk. Szerettem nála lenni. Megtanította például, hogyan kell elvágni a kakas nyakát. Egy nőnek ezt tudnia kell. Nem szabad félni, nekünk, nőknek aztán soha, a pali meg olyan, hogy ott hagy, közben rezzenéstelenül vágta el az állat nyakát, ugye, te kis palimadár.
Olyan lett a kanapé. Hozok szivacsot.
Az emberek általában jószándékúak. Nem mindig, de általában igen. Ezt is a nagymamától tanultam. Nehogy már azt kelljen éreznem, hogy megerőszakolom a saját barátnőmet. A mondat fontos része, hogy általában, ezt is mondta. A gyerekek például általában nem. Osztálykiránduláson mindig féltem, amikor a felelsz vagy mersz jött. Még anyám melltartóját is felvettem a pizsama alá, nekem még nem volt. Nem kell az még neked, mondta anyám, addig örülj. Bármire feleltem, csak, hogy ne kelljen levennem a pólómat. Te szűz vagy?
Anya elmagyarázta, hogy a hullócsillagoktól lehet kívánni. Ki kell találni előre, mit kívánunk, mert aztán olyan gyorsan jönnek, hogy nem lesz rá idő. Megbeszéltük, mind az öten azt kívánjuk majd, jöjjön vissza apa. Hiába vártuk. Aztán én láttam egyet, miután mindenki bement. Azt kívántam, legyenek szép, nagy melleim. Vártam a második csillagot, hogy végre azt kívánhassam, amit kell. Nem jött. Amikor visszamentem, azt hazudtam, igen, sikerült. Ettől anyám boldog volt. Hetekig minden nap kimentem este, hogy bepótolhassam a kívánságot. Nem akartam csalódást okozni.
Álmomban még sosem hallottam anyám hangját. Ő valahogy mindig csak néz. Az egyik álmomban fekete-fehér volt. Csak ő. Petrezselymet árult a piacon. Odamentem hozzá, megkérdeztem, miért lett fekete-fehér. Csak nézett. Aztán megérkezett apám, és ott volt mellette Hamupipőke, az igazi. Színes, kék ruhában. Ahogy közeledtek, már csak ő volt színes. Apám nevetett.
Bedobozoltuk a múltunkat. Rátapostunk, átkokat szórtunk rá, anya azt mondta, most boszorkányok vagyunk, ez egy szertartás, megszabadulunk a gonosz emlékektől. A szoba közepén állt egy halomban az életünk, házassági fotóalbum, műfenyő a közös karácsonyainkból, férfi ingek, amikben már többet nem játszunk apásat. A tárgyak nem felejtenek, majd mi elfelejtjük őket, szabadok leszünk. Néztük, ahogy elviszi őket a nagy autó. Még mindig ott a folt.
Amikor már én is tudtam írni, anyám naplót íratott velem is. Addig írtam, amíg apám másodszor ott nem hagyott minket. Tessék, napló. Inkább ide írjam a titkokat, amit apámnak mondanék, neki nem szabad tudnia semmit. Nehogy elkotyogd. Az a mi titkunk. Nem értettem, miért haragudna apa, ha megtudná a Jánost. Én szerettem, amikor itt van, akkor anya nem volt szomorú. Különben is, apának is volt más, ott is hagyott miatta. Az nem ugyanaz. Csak a nők dolga a megbocsátás.
Kicsi, erős szárnyak. Kiengedett a varrás, hogy van ez megvarrva, nem baj, legfeljebb akkor imádkozó asszony leszel, annak jó ez a fehér ruha, annak szárny nem is kell. Én nem akarok imádkozó asszony lenni, én angyal leszek, anya megvarrta a jelmezem, jól van, ne sírj már. Pillanatragasztóval került végül oda. Anyám a szívéhez kapott, amikor meglátta otthon, az ő hálóruhája volt. Többet ő sem tudott imádkozó asszony lenni.
Undorodom a vértől. Ha anyám nem felejti el, biztosan elmondta volna, hogy ez az élet része, meg lehet szokni, különben is, azt jelenti, hogy a tested készen áll arra, hogy gyereked legyen, a gyermek pedig áldás, a gyermek csodálatos, ha ti nem lennétek, én már nem is tudom, csak ezért érdemes igazán. Sikáld jobban, kijön az. Undorodom a vértől. Az Északi-sarkon ma nem kel fel a Nap.
Gubis Éva: Mágneseim
Szerettem az ajtó feletti feszületet nagyapa szobájában, meg féltem is tőle. Sokat álltam alatta gyerekkoromban, bámultam a fa barna csillogását, szinte éreztem a lakk illatát. A miniatűr megváltótól viszont féltem, kicsi volt a feje, mégis látszott rajta a szenvedés. Mindig kerültem a tekintetét.
A pici Jézus egy szocreál lámpabúrára nézett. A hetvenes években minden szobában ilyen volt, Vasarely-képekre emlékeztető fekete-fehér mintázattal, nagyon csúnya, nem csoda, hogy miniatűr Jézus szenvedett. Ha már nem bírtam tovább kerülgetni Jézus tekintetét, átmentem a búra alá, és pörögtem, amíg össze nem folytak a fekete négyzetek a fehérekkel. Úgy tűnik, gyerekként jobban lekötöttek a magasban található dolgok. Ma már inkább a földre szegezem a tekintetem üres perceimben. A feszületre nézni is csak most jut eszembe, hogy emlékezni jövök a szobába.
Kinyitom a nagyszekrényt, a bűvészkellékes dobozt keresem. Nem találom. Végigtapogatom a szekrény hátfalát, legalább a mágnesek meglennének. Kezembe akad a Cslovecse, felállítom a táblát és a bábukat az üveglapos íróasztalra. A cslovecse az első szlovák szó, amit megtanultam. Azt jelenti, ember. A Ki nevet a végén szlovák neve Ember, ne mérgelődj! Röviden csak Cslovecsenek hívtuk. Jobban szerettem a szlovák név üzenetét, szépen összefoglalja, a mi családunk hogy dolgozta fel Trianont. Nagyapa cslovecsezve tanítgatott veszíteni. Anyám úgy meséli, szenvedő ábrázattal járt ki szobájából, amíg a vesztés utáni hisztijeim tartottak. Magyarázta anyámnak – igazából magának -, hogy ezt meg kell tapasztalnom, ez szükséges, és csak heti kétszer ver meg, egyszer cslovecseben, egyszer zsírozásban. Adagolhatta volna sűrűbben győzelmeit, vagy viselhette volna diadalmasabban, mert veszíteni nem tanultam meg. Legalábbis úgy nem, ahogy ők tudtak veszíteni.
Addig dobálom a kockát, míg hatost nem dobok, majd visszamegyek a szekrényhez és újra a bűvészkellékes doboz után kutatok. Ez a játék volt a kedvencem, mert éreztem, nagyapa nagy becsben tartja. Ugyanabban a fachban volt a helye, ahol a kitelepítési rendeletet őrizgette. Egy megsárgult papíron részletes leltárja volt a doboz tartalmáról. Ugyanannyi ideig tartott a készlet megtisztítása és összepakolása, mint maga a játék. Minden bábunak, pálcának, zsetonnak megvolt a maga helye, és nem emlékszem, mit élveztem jobban, a mutatványokat, vagy az akkurátus elpakolást. Nagyapa keze alá dolgoztam, még több odafigyeléssel és precizitással, mint a műtétes játéknál.
A bűvészdobozhoz akkor sem nyúltam engedély nélkül, mikor a szekrényben kuksoltam. Pedig nem lett volna baj belőle, nagyapa olyankor úgyis azzal volt elfoglalva, hogy nagymama veszekedik vele. Ha ott van mellettem, maga vigasztalt volna a játékkal, de neki olyankor a veszekedésen kellett részt vennie, egyébként nem lett volna meg a létszám. Erős nőkkel vagyok megáldva és megátkozva. Meg hogy örüljek neki, hogy nőnek születtem ebbe a családba. Nem hibáztatom őt, hogy nem tudta, milyen nehéz erős nőnek lenni. Sosem próbálta.
A veszekedések után eljátszotta, hogy nem talál a szobában. Hangos sopánkodással keresett, és én hangosan nevettem a szekrényben. Majd megijesztettem, ő illően megijedt, kivette a bűvészdobozt, és mágneseztünk.
A mágnesezés abból állt, hogy kipakoltuk az íróasztalra nagyapa mágnesgyűjteményét, fogtunk egyet-egyet, az üveglap alá tartottuk, és az asztalon maradtakat a fekete üveglap alól irányítottuk.
Mikor először láttam a mutatványt, csak meredtem a darabosan mozgó testekre az asztalon, meg nagyapára, aki állítása szerint a tekintetével mozgatta a tárgyakat. Megrettentem, hogy akkor az én nagyapám nem is az az öreg gyerek, akivel a legjobb játszani, hanem egy varázsló, akitől félnem kell. Aztán jól megsértődtem, mikor elárulta a trükköt, és rögtön utána kibékültünk, mert nagyon ki akartam próbálni a mágnesezést.
Mindent lehetett velük játszani, hajósat, focit, táncolósat, bokszot. Azért vette elő veszekedések után nagyapa, hogy elterelje mindkettőnk figyelmét. No meg azért, hogy megijeszthessem őt a szekrényből. Sokszor mondogatta játék közben, felső mágnes vagyok én is. Akkor nem értettem. Most igen, de nem értek vele egyet. Nagyapa az üvegasztal volt.
Egy íróasztal volt gyerekkorom legizgalmasabb színhelye. Nem olyan kalandos, mint egy cseresznyefa, vagy egy bunker a kert végében. De ez az asztal bunker és cseresznyefa volt egyben, meg még űrhajó is, meg tornaterem, meg kincsesláda. Nem toltuk teljesen az ablakhoz, az asztal mögött elfért egy hokedli, az én hokedlim. Nagyon praktikus volt, mert ha nagyapa nem akart gyerekprogramot csinálni, akkor hagytam olvasni, én meg bámultam ki az ablakon, ha viszont játszani volt kedve, akkor megfordultam.
Sokszor itt ebédeltünk, nagymama mindenkinek a saját szobájába vitte az ebédet. Minél kevesebb együtt töltött idő, annál kisebb felület az összeveszésre. Ezt később én is próbáltam alkalmazni, a saját családomban, de amilyen határozottan és természetesen csinálta nagymama, olyan esetlen lett az én intézkedésem. Mint egy felső mágnes utánzó mozdulatai. El szeretném mondani nagyapának, hogy én kipróbáltam, milyen erős nőnek lenni. Olyannak, mint akik az ő életét megkeserítették és megédesítették. És nem megy, darabosan mozgok a szerepben.
Kipróbálom, át tudok-e bújni az asztal alatt a hokedlira. Felborítom a cslovecse bábuit, recsegnek a csontjaim meg a hokedli, de valahogy átférek. Fészkelődöm, itt sem jó. Jönne is a sírás, de közben roppant mód bosszant, hogy nincsenek meg a mágnesek. Dobolok az asztalon, izzadt kezemmel ujjlenyomatokkal pecsételtem teli az üveglapot. Mit csinálnék velük, ha megtalálnám őket? Azt hiszem, azt szeretném látni, ahogy mozdulatlanul fekszenek az íróasztalon, és nem rángatja őket semmi.
Juhász Kristóf: Igaz történet a fényről
„A király feláll, leveti a kabátját,
a tanítónak a nyaka közé teszi, s elkezdi a táncot.”
Lengyel Dénes (nógrádi népmonda nyomán):
Mátyás király és a tanító
Békés egyetértésben majszoltuk az antianyagot az óriáskaktusz körül, csak a kis Szimonetta5 túrt bele néha fürge ujjacskáival testvérkéi részecskegyorsítójába egy-egy kívánatosabb falatért. Nevettünk rajta, hisz könnyű volt a szívünk. Nem tudtuk még, hogy a 3030-as karácsony lesz az utolsó, amit nagyapával tölthetünk. Az öreg mindig úgy mesélt, mintha élete utolsó karácsonya volna: kelekótyán, szép szavakkal, nagy szívvel. Lélegzet-visszafojtva hallgattuk.
– Meséltem-e nektek azokról a különös időkről, mikor majdnem elfogyott a világban a fény? – kezdte nagyapa a mesét, miután jó alaposan kitörölte részecskegyorsítóját a kisujjával (mindig a kisujját használta effélékre, mert egy régi baleset miatt ezt jobban át tudta dugni a dimenziókon, mint a mutatóujját. Mi meg annyira rajongtunk érte, hogy kiskorunkban még az iskolai menzán is utánoztuk, minden büntetés ellenére).
– Nem, erről még nem meséltél! – feleltük kórusban. Még a nagynénik és nagybácsik is ezt harsogták, pedig ők jól ismerték a történelmet, ahogy szüleink is. Ma már én is ismerem, és ha nem is volt úgy pontosan minden, ahogy nagyapa mesélte, a világmindenség történetének tragikus tanulságait ma is az ő rekedtes hangján hallom magamban, ha épp eszembe jut valamelyik.
– Sok sötét évszázadot látott már az emberiség, és bizony sok időnek kellett eltelnie, mire rájöttünk, hogy mivel is kell táplálkoznunk pontosan ahhoz, hogy ne fosszunk meg az élettől semmit, ami él. Kezdetben az emberek állatokat ettek…
– De hát az állatokat nem is lehet megenni, nagyapa! – kacagott édesen a kis Szimonetta5 ezen a képtelenségen. – Akkor a házakat is megették? Meg a repülőket is?
– Ma már nem tudjuk megenni az állatokat, kicsim, de a mi őseinknek még más teste volt, és csak élő dolgokat tudtak megenni. Képzeljétek, amikor én olyan kicsi voltam, mint most ti, találkoztam egy olyan öreg emberrel, mint most én, aki elmesélte, hogy kiskorában még evett tengeri növényeket.
– Ó! – tátottuk el szánk valamennyien a csodálkozástól.
– Bizony! Sőt, növényállatokat is – tódította nagyapa. – De már az ő kiskorában is csak kevesen ettek élőlényeket. De még nem volt olyan fejlett az emberiség, hogy finom és egészséges antianyagot ehessen, ezért a legtöbben fényt ettek.
Kis szünetet tartott az öreg. Ma már tudom: ilyenkor tűnődött el, miképpen folytassa a történetet anélkül, hogy később rémálmaink legyenek tőle. Aztán így folytatta:
– Tudjátok, sokezer évig ettek az emberek állatokat. Lassan kevesen, majd egyre többen, rájöttek, hogy állatot enni nem jó, mert megmérgezzük testünk, átkot vonunk lelkünkre, és a nagyipari tenyésztéssel elpusztítjuk a bolygót. Együnk hát növényeket, akkor nem lesz semmi baj! A növényevőket az állatevők kinevették, néha jól el is verték, még háborúztak is emiatt. De végül, nagyon lassan, a növényevők győztek. Volt egy átmeneti korszak, amikor robotgépek nyomtattak 3D húsokat azoknak, akik nem tudtak, vagy nem akartak lemondani az állatevésről. És sokan ropogtattak titokban bogarakat, amíg szigorúan meg nem büntették őket. De mivel a robotgépek mindig csak pár évszázadig szolgálták az emberiséget, majd utána föllázadtak, és csak véres háborúkban lehetett legyőzni őket, inkább lemondtunk a 3D nyomtatásról. Az állatok éltek kedvükre, mi meg ettük a növényeket.
Lassan kevesen, majd egyre többen, rájöttek, hogy növényt enni nem jó, mert megmérgezzük testünk, átkot vonunk lelkünkre, és a nagyipari termesztéssel elpusztítjuk a bolygót. Együnk hát fényt, akkor nem lesz semmi baj! A fényevőket a növényevők kinevették, néha jól el is verték, még háborúztak is emiatt. De végül, nagyon lassan, a fényevők győztek. Volt egy átmeneti korszak, amikor robotgépek nyomtattak 3D növényeket azoknak, akik nem tudtak, vagy nem akartak lemondani a növényevésről. És sokan majszoltak titokban salátákat, amíg szigorúan meg nem büntették őket. De mivel a robotgépek mindig csak pár évszázadig szolgálták az emberiséget, majd utána föllázadtak, és csak véres háborúkban lehetett legyőzni őket, inkább lemondtunk a 3D nyomtatásról. A növények éltek kedvükre, mi meg ettük a fényt.
Ettük-ettük vagy hatszáz évig, és hittük: közel vagyunk már az isteni bölcsességhez, mert semmi élőt nem teszünk holttá, csak az örökkévaló fénnyel táplálkozunk, és ezzel nem pusztítjuk, hanem éltetjük ezt a bolygót, és az egész mindenséget. Aztán egyre sötétebb lett, pedig higgyétek el, senki nem játszott a kapcsolóval. A nap bágyadtabban sütött, a csillagok halványabban ragyogtak, és minden, látható és láthatatlan, mérhető és mérhetetlen sugárzás, amit valamiféle fénynek lehet nevezni, gyengült, bágyadt, fáradt, fogyatkozott, és csökkent. Rettentően vakartuk a fejünket: hogy lehet ez? Pedig a megoldás ott volt az orrunk előtt, de természetesen először erre is csak kevesen jöttek rá: ha mindannyian fényt eszünk, előbb-utóbb elfogy. Mert lehet bármilyen az a fény, transzcendens, pándimenzionális, kakotopikus, hullám- részecske-, vagy monasztermészetű, sem szaporítani nem lehet, mint az állatot, sem termeszteni, mint a növényt. És hiába kövér a nap, hiába sok a csillag, hiába gyorsak az űrhajók, ha mindannyian nekiállunk fényt zabálni, egyszer bizony azt is föléljük. Magyaráztak ugyan a fő-fényevők, hogy ennek így semmi értelme, hogy minden józan számítás szerint a fényevéstől nekünk magunknak is fényneművé kellett volna válnunk már rég, és magunkból sugároznunk a mindenség éltető fényét – a világ mégis egyre sötétedett.
Ekkor már csakugyan elszomorodott az emberiség. Egyesek megpróbáltak megint állatot és növényt enni, de már nem tudták, hogyan kell, és nagyon rosszul lettek. Mások félreértettek valamit, és villanykörtéket nyeltek le, amitől szintén megfájdult a hasuk. Megint mások mesterséges fekete lyukakat robbantottak a téridőben, hogy végtelen számú, új világmindenséget halásszanak elő, amikből majd végtelen mennyiségű fényt lehet szüretelni. Az persze nem jutott eszükbe a nagyokosoknak, hogy végtelen számú új mindenséggel végtelen számú új emberiség is jár, akik szintén több fényt akarnak enni, szintén mesterséges fekete lyukakat robbantanak, és így tovább.
A 3D nyomtatásról pedig ezúttal szó sem lehetett. Szerencsére a fekete lyukakból nem csak egyre éhesebb és egyre sötétebb világok bukkantak elő, hanem a teljesen más szabályoknak engedelmeskedő antivilágok is láthatóvá váltak. Ezek persze antianyagból voltak, az antianyagra pedig egyáltalán nem vonatkoznak a mi rendes anyagunk törvényei. Nagy bátorság és elszántság lakott azoknak a szívében, akik először kóstolták az antianyagot, hiszen fogalmuk sem volt, mire számíthatnak. Sokan maguk is fekete lyukká váltak, másokat szétrobbantott a kauzalitásnak fittyet hányó szingularitás, megint mások olyan rejtett dimenziókba kerültek, ahonnan nincs visszatérés. De lassan, nagyon lassan, az emberiség megtanult antianyaggal táplálkozni, és ahogy közeledett a harmadik ezredforduló, már szinte mindannyiunk teste antitestté alakult a sok finom antianyagtól, az egyetlen anyagtól, ami valóban végtelen mennyiségben fordul elő az univerzumban. A fények világítottak kedvükre, mi meg ettük az antianyagot, és esszük azóta is, mert bölcsen beletörődtünk: fénytestünk nem lehet, a teremtés végtelen energiájával eggyé nem válhatunk. Viszont lehet antitestünk, amit mindig jóllakathatunk antianyaggal, és így, anyagtalanná válva, teli hassal, vidáman nézegethetjük, milyen boldogok az állatok, a növények, és a fények, amiket nem ettünk meg.
Ezzel nagyapa befejezte meséjét, élete utolsó meséjét 3030 szép karácsonyán, és mi jól megjegyeztük a mesét, és így élünk azóta is, és bizony az utánunk jövők is így fognak élni, mert ezt már tovább fokozni tényleg nem lehet.
K. Kovács István: A szabadság ára
Állunk az esőben és nézzük a tócsákon átgázoló harckocsikat. Acélszörnyekként manővereznek a kaszárnyaudvaron, különböző harcászati alakzatokba rendeződve. Az ég szürke, szemereg az eső, kilátástalanul, mintha minket siratna. A hangszórók már órák óta indulókat harsognak. Bajtársaim, a szokatlanul bőséges ebédet dicsérik (sózott szalonna, húskonzerv, egy-egy üveg sör), nekem pedig összeszorul a gyomrom, mert arra gondolok, hogy ez a bevetés előtti zaba amolyan „utolsó vacsora” is lehet.
A géppisztolyokat, az esőre való tekintettel, csövükkel lefele fordítva akasztjuk a vállunkra. Jobb oldalunkat szokatlan súllyal húzza le a három tölténytartó. Máskor üresen csörömpöltek a lőszertáskában a tölténytárak, csak amikor őrségben voltunk, akkor osztottak ki fejenként néhány töltényt. Most mindhárom tár megtöltve éleslőszerrel. Kilencven töltény fejenként. Vagyunk ötvenen… Az hány emberélet?
Feltűnő, hogy a tisztek szinte mind eltűntek. Egy bepárásodott szemüvegű, sápadt altiszt lép elénk. Szokatlanul emberséges hangon és módon közli a parancsot: az ő vezetésével kivonulunk a kaszárnyából, átvágunk a civilek gyűrűjén és bevesszük magunkat a Securitate épületébe. A harci alakzat egy pillanatra sem bomolhat fel, senki nem maradhat le. Vagy mind átjutunk az utca túloldalára, vagy pedig egyikünk sem…
Feltűzött szuronnyal vonulunk a kapuig. Itt megállunk, és farkasszemet nézünk a rács túloldalán tömör falat alkotó polgárokkal. Innen úgy tűnik, rengetegen vannak. Szinte hömpölyögnek a széles utcán. Egyesek felmásznak a járda szélén álló autók tetejére, tépett zászlókat lengetnek, és eltorzult arccal kiabálnak. Durva szitkok röppennek felénk, és szinte süt a belőlük áradó gyűlölet. Mit vétettünk mi ellenük?
Átrepülnek a kerítés fölött az első kövek, letört faágak, majd néhány üres üveg robban szilánkokká szinte a bakancsunk orra előtt. A szilárd vaskapu, ijesztően döng a záporozó rúgásoktól és mintha, lassan engedne is a nekifeszülő tömeg súlyától. Önkéntelenül, egy emberként hátrálunk egy lépést. Szinte nekiütközünk a hátunk mögött felsorakozott harckocsiknak, amelyek észrevétlenül követtek minket. Az altiszt, egy kurta vezényszóval fedezékbe parancsol minket. A harckocsik átveszik a mi helyünket: lépésben nyomulnak közvetlenül a kapu elé. Látjuk, amint a fedélzeti golyószórók és a gépágyúk torkolata lassan a tömeg felé fordul…
Az elmúlt órában az egyik cigarettáról a másikra gyújtottunk. A feszültség szinte elviselhetetlen, amit még tovább fokoz a percenként változó hírek zűrzavara. Mi csak most tudtuk meg mindazt, ami már néhány napja zajlik: a temesvári vérengzést, a bukaresti felvonulást, a hadügyminiszter „öngyilkosságát”, a diktátor-házaspár menekülését, és azt, hogy otthon is súlyos harcok folynak… A Ceauşescu elmenekülése sok mindent feloldott. Az elfojtott feszültség robbanásszerűen tőrt elő: feldobáltuk a sisakjainkat, ölelgettük egymást, és áhítattal hallgattuk a hangszóróból harsogó, lelkesítő híreket és teli torokból üvöltöttük: éljen a szabadság!
Most újra a kapu előtt állunk. A kinti tömeg még nagyobb, mint egy órával előbb, de mintha teljesen kicserélték volna az embereket: énekelnek, összefogódzva táncolnak, a boldogság mámora lengi körül őket. Minket meglátva bátorítóan integetnek és kórusban kiabálják felénk, hogy: „A katonaság velünk van!”. Érezzük, amint minket is megcsap a civilek eufóriája. Sem eddig, sem ezután nem tapasztaltam hasonlót: érezzük a tömegből felénk áradó melegséget, és igen… szeretetet. Először körül leng, majd átölel és átitat ez az érzés. Úgy érezzük, hogy minden férfi az apánk vagy a fivérünk, minden asszony az anyánk, és a nővérünk egy személyben.
Az altiszt intésére feltárul a kapu, a tömeg utat nyit számunkra, majd összezárul mögöttünk. Teljesen körül vesznek, jobban mondva körül ölelnek. Könnyes szemű öregek simogatják a kabátunk ujját, erős férfikezek veregetnek vállon, vagy szorítják meg a kezünket, az asszonyok könnyes csókokat lehelnek arcunkra. Minden szavuk bátorítás, vigasztalás, együttérzés… Aki már érezte valaha ezt az érzést, az tudja, hogy mire gondolok. Elmagyarázni, leírni nem lehet. Kicsit hasonlatos a szerelemhez.
A Securitate épületéig kísér, vagy inkább vezet a tömeg. Az üvegajtók, az ablakok betörve, az épület előtt hatalmas máglyán lobognak a jólismert, piroskötésű, vaskos könyvek. Az egyik ablakon székek repülnek ki, majd egy íróasztal. A tömeg tombolva pusztít, jelszavakat skandál, mindenütt tépett zászlók lengenek.
Valahogy felverekedjük magunkat a bejáratig. Az altiszt és néhány bajtársam a bejáratot állják el, hogy ne juthasson be több civil az épületbe. A tömeg nyomul, de visszalökdösik őket. Néhány munkásarcú férfi a segítségünkre van: szépszóval próbálják távoltartani a népet, és csodák csodája: az ezerfejű cézár szót fogad.
Rohanunk a folyósók labirintusában. Minden ajtón benyitunk, amelyik ajtó zárva, azt betőrjük. A civileket lassan mind kitereltük már az épületből. A szekusok sehol. Megtaláltuk a fegyver- és lőszerraktárt, majd a konyhát és az éléskamrákat is. A fagyasztott húsokat, a rúd szalámikat és a kerek sajtokat, valamint a konzerveket az erkélyről szórjuk a nép közé. A csokoládén, a déligyümölcsökön, és egyéb nyalánkságokon, valamint a külföldi cigarettákon, amelyek ládaszámra állnak, testvériesen megosztozunk egymás közt.
A kibelezett íróasztalok fiókjaiban, a fali szekrényekben gumibotokat, bilincseket, szolgálati pisztolyokat találunk, és néhány üveg finom Murfatlart. Az üvegek körbejárnak, majd a kiürült palackot egyik bajtársunk a falhoz csapja. Mintha az üveg csörömpölésére válaszolna: felugat az első géppisztolysorozat valahol.
Az éjszaka leszálltával, furcsa módon megváltozott a város: elvesztette meghitt és ismerős mivoltát, és valahogy egészen irreálissá rendeződött át. Leginkább egy háborús film kulisszáinak tűnik. Még az ismerős gesztenyefák is mintha kicserélődtek volna. A fa már nem fa, hanem fedezék. A házak díszleteknek tűnnek, ahol az ellenség lapul, lövésre kész fegyverrel. Az eget nyomjelző lövedékek világítják meg percenként, és idegtépően hasítanak a csendbe a géppisztoly-sorozatok Sötétedéskor, az első lövések eldördülése után, az épület előtti bokrok közé húzódtunk be, majd néhány bajtársammal a Securitate kapusfülkéjébe vettük be magunkat, mert innen jól szemmel lehet tartani a terepet: az alacsony rózsabokrok fölött ellátni az utca túlsó oldaláig is.
Mindenki alszik körülöttem. Nem tudom, hogy képesek aludni ilyen helyzetben. Én egy zsebrádión hallgatom a hol megnyugtató, hol pedig felkavaró híreket.
Félek és sajnálom magam, de sajnálom a bajtársaimat is és a délutáni tömeget is, amely annyi szeretettel vett körül minket. Félünk a velünk levő újoncoktól is, hiszen eddig kiképzés helyett mezei munkán voltak, alig járt még fegyver a kezükben és lövészeten sem voltak még. Most pedig élesre töltött géppisztoly van a kezükben, amelyet felelőtlenül fordítanak felénk és a civilek felé.
Ki kellene lépni ebből a helyzetből. Szökni kellene… De miként? És hova? Most, néhány napig, a káoszban eltűnhetnék ugyan, de azután? Nem, nincs hova szökni. Itt kell maradni és túl kell élni a helyzetet. Túl kell élni, hiszen előttem az egész élet! Talán épp most nyílnak soha nem képzelt lehetőségek számomra! Túl kell élni, hiszen várnak rám otthon! Túl kell élni, mert a jövő kifürkészhetetlen útvesztőjében még annyi minden vár reám… Túl kell élni, hiszen most már minden más lesz: demokrácia, szabadság!
Reggeltől késő délutánig a Securitate épülete előtt állunk őrséget. Ragyogó napsütés, kellemesen langyos tavaszi szellő lengedez. Jó látni, hogy az éjszakai díszlet-város újra a régi. Kiállunk a járdára, szóba elegyedünk a jövő-menő emberekkel. Mesélik, hogy az éjszaka több házat szétlőttek, körülbelül harminc halott és kétszáz sebesült van. Közben a férfiak cigarettával kínálnak, többen az egész doboz cigarettájukat a zsebünkbe gyömöszölik. Néhány asszony fehér abroszt terít egy padra, és párolgó töltöttkáposztát tállal számunkra. De őrségben vagyunk, nem mozdulhatunk a helyünkről, hiába hívnak lakmározni. Nézzük a fazekat és csorog a nyálunk… Közben az arra járok még egy-egy almát, perecet, kiflit, helyeznek el az abroszon. Hatalmas halomba gyűl a manna-adomány. Végre leváltanak. Nekiállunk ebédelni, ott a gesztenyefák alatt, körül állva a dús svédasztallá változtatott korhadt fapadot. Alig nyelünk le néhány falatot, mikor a posta felől felugat egy sorozat. Szétugrunk, a civilek fejvesztve szaladnak a központ felé, mi fedezéket keresünk az parkoló autók mögött. Kivéve két társunkat. Egyikük a gesztenyefalevelek között fekszik, a másik a megterített padon. Kezében még ott a szelet kenyér, de mellkasa alól, mint vörös kígyó, egyszer csak előkúszik egy vércsík és lassan átitatja az asztalterítőt…
Magyary Ágnes: Herr Goethe, Ana Pauker ma nem szabad
Nagyanyám sosem érezte magát szabadabbnak, mint amikor meglátta a bricsesznadrágos nőt pisztollyal az oldalán, mert tudta, nincs mit vesztenie. Nagyapámat elvitték, a fiúkat kirúgták az iskolából már csak apósa gazdasága volt hátra. Ana Pauker – ahogy később megtudta – volt hivatott jobb belátásra bírni és vagyonuktól megszabadítani őket. Sikerrel járt.
Herr Goethe, nincs a szabadságnál sikamlósabb és cseppfolyósabb lelkiállapot. Ezért erről a kényes kérdésről a legmegbízhatóbban a nyelvtankönyvek és a teológusok beszélnek. A grammatika azt állítja: a nyelv jelrendszer. A rendszer természete pedig az, hogy a szigorú keretek közül nem enged kilépni. A teológia meg azt mondja: csak Krisztus tesz szabaddá. Nem te, nem egy másik ember, nem valamiféle tárgy birtoklása, hanem valami ennél sokkal hatalmasabb.
Egyik sem árul zsákbamacskát. Kíméletlenül és egyenesen a szemünkbe mondja a kérlelhetetlen igazságot.
Ana Pauker csak a vagyonuk béklyóitól mentette meg őket. Az évszázadok tapasztalata mindesetre az volt: akkor lehetsz szabad, ha a magad ura vagy – azaz nem vagy jobbágy, uradalmi cseléd és ki tudja még mi ‒, hanem ha izzadtan, de elégedetten állhatsz a földed szélén, még akkor is, ha az a cudar a gazon kívül mást nem ad; vagy ha szőrén ülheted meg a lovadat, még akkor is, ha az a leggöthösebb az egész határban; vagy ha magad számolhatod meg a fát a saját erdődben, még ha ebben az esetben az erdő a szemantikai nagyzolás megtestesítője, mert valójában csak tíz fáról van szó, de az legalább a tied. Ezt oltották be nagyanyámba is, aki irtózva állt Ana Pauker pisztolyával farkasszemet nézve, és csak az járt a fejében: ez a nadrágos bestia örökös rabszolgaságba taszította őt és az apósát, aki úgy vonul végig a falun, még azután is, hogy mindenüket elvették, mint valami bohó dzsentrifiú, első világháborús katonanótákat dúdolgatva.
Herr Goethe, nincs nagyobb szabadság, mint amikor kedvenc dalainkat énekelgethetjük, nem számít, ha fülsiketítően kornyikálunk; sőt csak úgy van értelme. A medve is csak ettől fut el. Mert az a fiatalember, aki a megvadult női Sztálinnal érkezett, és aki nagyhangon büszkélkedett, hogy ő valaha operaénekesnek készült és miközben kiverte valakinek a komplett fogsorát, átszellemülten zengedezte az Una furtiva lacrimát.
Azt látnia kellett volna, Herr Goethe! De a medve nem bizonyult műkedvelőnek, mert egy óvatlan pillanatban, amikor ez az elhivatott fiatalember a természet lágy ölén áriázgatott, úgy széttépte, mint ahogy azt később tették Ana Paukerrel a párttársai, akikben pont annyi együttérzés volt, mint ebben a bricsesznadrágos női vérebben. És ki tudja, nem akkor volt-e a legszabadabb ez az elvetemült, (aki annyi ember életét tette tönkre és aki szemrebbenés nélkül nézte végig, ahogy a vele egyívásúak vesztőhelyre viszik az urát és gyerekeinek apját), amikor őt is beültették egy nagy fekete autóba, ahol volt alkalma arról elmélkedni: tulajdonképpen mi is történik vele. Amikor a férjét hurcolták el, mélységes undor kavargott az iránt az ember iránt, akiről szerencsére időben derült ki, hogy aljas áruló, de amikor egyedül ült egy sötét cella mélyén ‒ tudván, minden elveszett és most már rá is az árulók sorsa vár, annak ellenére, hogy nem tudja mikor és hogyan vált a szent ügy hitszegőjévé ‒, elbizonytalanodott. Igazság szerint, ha neki kellett volna dönteni, ott helyben agyon lövette volna saját magát, mert az áruló más nem érdemel. Időpocsékolás letartóztatással, bírósággal, ítélettel pepecselni. De közben féregként rágta a lelkét a kétely: mit kell most éreznie? Ugyanazt a megvetést, mint amikor urát és gyerekének apját elveszejtették?
Mert Isten nem ver bottal, mondta nagyanyám, amikor megtudta, miképpen lelte halálát az ambiciózus fiatalember és hogyan végezte a vérszomjas némber.
Mert hol vagyunk igazán szabadok, Herr Goethe? Anyánk hasában, ahol szűk a tér és minduntalan korlátokba ütközünk? Vagy amikor keservesen világra jövünk és másoknak vagyunk kiszolgáltatva? Vagy amikor az unalmas iskola padjaiban suttyomban tudjuk csak kiolvasni a világirodalmat? Vagy az egyetemen, ahol megtudjuk: van alárendelt alany? Ha már az alany is alárendelt, akkor miben reménykedünk? Persze, sokkal egyszerűbb Rómába utazni, Herr Goethe, és módszeresen elcsábítani minden olyan nőt, akinek M-betűvel kezdődik a neve. Mara, Massima, Marietta. És annyira elvetemült, hogy az ábécé összes többi betűjével egész egyszerűen nem foglalkozik, az Anákat és a Linákat is messzire kerüli. Márpedig Ana pisztolyt fog Linára. De a szabadság nem az, hogy összepakolunk és messzire utazunk az olyan kellemetlen helyzetektől, amelyek halálra untatnak. Mert ki tudunk lépni az egyhangúságból, egy elnyűtt nadrágból, kényelmetlen vitákból, de nem tudunk kilépni a saját nyelvünkből és Isten számunkra elkészített tervéből. Már pedig Isten terve ez: Lina mindenét elveszti és térden csúszva kell a mások által otthagyott krumplit kiszednie az állami gazdaság földjéből éjszaka, hogy legyen miből levest főznie a gyerekeknek és a bohém apósának, aki egész álló nap a pincében iszik és tele torokból katonanótákat énekel, márpedig megmondta Ana: ezekért minimum tíz év kényszermunka jár. De a férfi nem érti a rendszert és fennhangon oktatja ki aggodalmaskodó menyét: neki aztán senki sem parancsol; Ana sorsa pedig az, hogy elhiggye, Istennél is hatalmasabb, hiszen azt tehet, amit akar és van-e nagyobb hatalom, mint amikor emberek élete az ő kezében van. Igaza van, csak egy dologban téved, az nem az ő keze, hanem valaki másé. Azé, aki aztán gondolkodás nélkül taszítja le a magasból a semmibe. De persze magának könnyű, Herr Goethe, mert nem élni akarja, hanem megfigyelni az életet és inkább felhőtlenül tanulmányozza az embereket Rómában, mint valami lehetetlen helyen, ahol kornyikálással kell medvét riasztani, bizonyára pont ezért teszi azt a javaslatot, hogy mi lenne, ha Lina kezében van a pisztoly és a kissé vérmes természetű Ana néz vele farkasszemet. Persze akkor már Lina sem az a kezes bárány, akit szülei akarata ellenére adtak férjhez, hanem egy felbőszült fúria. A medve is akkor támad, Herr Goethe, ha a bocsai ott vannak a közelben. Rómában persze nincsenek medvék, hacsak magát nem tekintjük annak.
Ana ezzel szemben maga választotta férjét, majd maga döntött úgy, hogy inkább lecseréli másra, majd azt is másra és így tovább. De amikor a lánya eljött meglátogatni a tömlöcbe és köszönés helyett szembe köpte, Ana azt hitte, a vélt árulás miatt teszi, amiben igaza volt, csakhogy nem a mozgalom miatt érzett megvetést iránta, hanem azért, mert nem tett semmit az apja megmentéséért. Ana elképedt, mert az ilyesfajta szentimentalizmust kispolgári nyavalygásnak vélte, és egész életében eltökélten harcolt ellene, nem gondolta volna, hogy pont a kedvenc lánya kesereg réges-régi eseményeken és hagyja, hogy hamis érzelgősség megkötözze és elhomályosítsa tisztánlátását.
Tulajdonképpen ez az igazi szabadság: amikor mi írjuk a történetet, amelynek csak két dolog szabhat határt: a nyelv szabályai, mert nem mindegy, hogy fegyver van az arcomnál vagy van fegyver az arcomnál; ahogy az sem mindegy, hogy nagy író vagyok szerintem, vagy nagy író vagyok Isten szerint.
Megértem micsoda kínokat jelent, Herr Goethe, Róma valamennyi művészi csodáját imádva, látni, hogy a barbár nép miképpen szúrja halálra egymást és a botor idegeneket, majd patakokban folyik a vér; erről persze Herr Goethe azt állítja, mélységesen megveti és elítéli, de mindketten tudjuk, hogy ez nem így van, hiszen egész egyszerűen imádja a vérengzést, ezért is rajong annyira Shakespeare drámáiért, de akkor sem fog fegyvert Lina Anára, mert ez itt az én történetem, ahol úgy folyik a vér, ahogy én akarom.
Margetin István: Lányregény
Mellényúltam. Rózsaszín borítójú kötet, az akciós kupacban, a címét el sem olvastam teljesen, elég volt annyi, hogy dreaming. Álmodozás. Nyilván lányregény, súlyra, bocs, tömegre, apám megöl, ha meglátja, szóval tömegre is olyan laza tengerparti olvasmánynak tűnt, kétszáznyolcvan, maximum háromszáz gramm. Akkor már évek óta nem láttam a tengert, csak egyszer Lisszabonban a taxiból, akkor is auditálni mentem, öt napig gyakorlatilag az irodában laktam, de néha a teraszon éreztem a só illatát a levegőben. A pénztárnál derült ki, hogy nem is volt akciós a könyv. A repülőn pedig az, hogy sem tengerparti, sem laza. Sem lány, sem regény. Még szerencse, hogy kialkudtam a kedvezményt.
Ez most álom vagy valóság? Koncentrálok. Megbököm a képernyőt, koppan rajta a körmöm. Valóság. Hogy kerültem ide? Levelet írok. Főztem egy teát, felnyitottam a laptopot, és gépelek. Valóság.
Boston-Budapest, isztambuli átszállással. Elértük a repülési magasságot, kikértem a fehér bort, lerúgtam a cipőmet, és elővettem a könyvet. Első fejezet: a pihentető alvás 21 titka. Akkor néztem meg rendesen, mit vettem. Tudatos álmodás, gyakorlati kézikönyv. Még közel kilenc óra volt hátra az útból, valamivel el kellett ütnöm az időt, hát olvasni kezdtem. Évek óta nem pihentem ki magam, gondoltam, adok egy esélyt a könyvnek. A huszonegy tippből három használható repülőn: ne egyél, ne fogyassz alkoholt alvás előtt és meditálj. A légiutaskísérő meglepődött, hogy visszaküldtem a bort, csak akkor hitte el, hogy nincs semmi bajom az itallal, amikor megmutattam neki a könyvet. Nevetett, és elmesélte, régen ő sem tudott a gépen aludni. Aztán hozott egy extra kispárnát a derekam mögé, a meditációhoz. Leszállás előtt fél órával ébredtem.
Ez most álom vagy valóság? Felállok, a falhoz lépek, az orrom a tapétához nyomom. Koncentrálok. Megpróbálok átlépni a falon, nem sikerül. Valóság. Hogy kerültem ide? Öt hónappal ezelőtt vettem egy könyvet a bostoni repülőtéren, ezért most levelet írok. Valóság.
Második fejezet: álomnapló. Isztambulban vettem egy elegáns Moleskine füzetet. Cseresznyevirágok vannak a borítóján, sakura design. Japánban is voltam már auditálni, két évvel ezelőtt. Csak a repteret, az irodát és néhány éttermet láttam az országból. Mire a szervezetem igazodott volna a helyi időzónához, már úton voltam hazafelé.
Az Isztambul-Budapest járaton leírtam a füzetbe amit az előző repülőn álmodtam. Kislány voltam, otthon, a ceglédi piacon álltam a standban. Apa kendőt kötött a szememre, bal kezemhez készítette a zacskókat, elém pedig rekeszben a cseresznyét. Tudtam, ha nem pontosan annyit szedek, amennyit a vásárló kért, apa visszaönti az egészet. Egyszer sem hibáztam. Ahogy egyre többen jöttek, új karjaim nőttek. Olyan gyorsan dolgoztam, hogy apa nem tudott lépést tartani velem, külön karokat növesztettem a rekeszek pakolására. Én voltam a piac kedvence, rengeteg zsebpénzt gyűjtöttem.
Az ébredés utáni első gondolatom az volt, életemben először győztem le apámat. Kiskoromban tényleg megengedte, hogy megtartsam a piacon kapott borravalót, de ő vigyázott rá. Ha valamit vásárolni szerettem volna, meg kellett győznöm, hogy ez értelmes kiadás. Kilencévesen egy vonalas füzetben vezettem a költségvetésem, és hasznosság-elemzést végeztem minden tételre.
Ez most álom vagy valóság? Kihűlt a teám. Előveszek egy pénzérmét. Koncentrálok. Óvatosan a folyadék tetejére teszem, leesik a bögre aljára. Valóság. Hogy kerültem ide?
Megtanultam irányítani az álmaim. Két hete beszéltem egy jogásszal, és most részletesen leírok mindent egy levélben. Valóság.
A tudatos álmodás titka a rendszeres valóságtesztelés. Napjában többször tegyük fel magunknak a kérdést, hogy ez most álom vagy valóság. Mielőtt válaszolnánk, végezzünk egyszerű kísérletet. Próbáljunk kikapcsolni, elhajlítani egy fizikai törvényt, az ok-okozat törvényét, vagy bármely más, a valóságban érvényes törvényszerűséget. Ha sikerült, álmodunk. A teszt részeként érdemes visszapörgetni az eseményeket, végiggondolni, hogyan jutottunk el a jelen pillanatig. Ezt csak ébrenlétben tudjuk megtenni, mivel az álmok nem lineárisak.
Pár hét gyakorlás után alvás közben is eszünkbe fog jutni a kérdés. Ha sikerül átvennünk az irányítást az álmunk fölött, lehetőségünk van átlépni párhuzamos valóságokba.
Az első alkalommal arra voltam kíváncsi, milyen életem lett abban az univerzumban, ahol a Közgáz helyett filmszakra mentem. Apám egyetlen jóslata sem vált be. Nem éheztem, nem voltam boldogtalan, sőt, magányos sem. Egy kis színtársulatban játszottam, rövidfilmeket rendeztem és volt egy Panka nevű kislányom. A babáját fésülgettük, amikor távolról idegen, csilingelő hangot hallottam. Megijedtem, hogy felébredek, megráztam a fejem, és a kislányra koncentráltam. Úgy éreztem, pár perccel tudtam csak meghosszabbítani az álmom, de két órával később ébredtem a megszokottnál.
Tizenhét nem fogadott hívásom volt, lekéstem a reggeli ügyféltalálkozót. Soha nem történt még ilyen. Amikor megérkeztem, a főnököm behívatott magához. Emlékeztetett, hogy ő mindig partnerként kezelt engem, támogatott szakmailag, és elmondta, mennyire rosszul esik neki látni, hogy nekem ez az egész nem fontos. Nem vitatja, hogy a munkát elvégzem, de csak a minimumot rakom bele. Illetve most már azt sem, hiszen az lenne a minimum, hogy időben megjelenek az ügyféltalálkozókon. Csalódott bennem. Pár hónappal korábban elsírtam volna magam, most talán azért tudtam higgadt maradni, mert kipihent voltam. Nyugodt hangon közöltem vele, hogy két hónap alatt hármat dolgozom, hogy ha vasárnap hajnalban érek haza Taiwanból, hétfőn reggel akkor is be kell érnem nyolcra, hogy évek óta nem voltam nyaralni, és hogy amikor februárban egy hétig otthon feküdtem influenzásan, egész nap hívogatott, hiába kértem, hogy hagyjon meggyógyulni. Úgy érzem, hogy nem csinálok mást, csak dolgozom és alszom, és ennek így semmi értelme.
Nem vártam meg a válaszát, hazajöttem, és lefeküdtem aludni.
Ez most álom vagy valóság? Felhívom anyámat. Koncentrálok. Fölveszi, azonnal indul a régi lemez: hívhatnám sűrűbben, nem igaz, hogy nincs öt percem, halálra aggódja magát, nem, ő nem fog felhívni, tudja, hogy elfoglalt vagyok, nem akar zavarni, egyébként meg ideje találnom egy normális férfit, nem leszek már fiatalabb, ha most megismerkedem valakivel, akkor is még legalább két év, mire megszületik az unokája. Valóság. Hogy kerültem ide? Elvégeztem a Közgázt, ösztöndíjjal kimentem Angliába, gyakornoki állást kaptam egy multinál, és addig lépkedtem felfelé, míg vezető könyvvizsgáló lettem, a tőzsdére lépés előtt álló cégek auditálását végző nemzetközi csapat tagja. Múlt héten négy napot töltöttem egy magánklinikán, ahol infúzióval tápláltak. Most levelet írok. Valóság.
A lekésett találkozó után kikapcsoltam a telefonom, besötétítettem a hálószobában, és két napig aludtam. A könyv nem írja, de egészen könnyű elnyújtani az alvást, csak nézőpontot kell váltani. Az álmot valóságnak, a valóságot rossz álomnak tekinteni.
A kétnapos alvás alatt elvittem Pankát Disneylandbe. Az egyik hullámvasút tetejéről leugrottunk, úgy repültünk a park felett, mint a madarak. Aztán napoztam Olaszországban, ahol egy sármos férfi meghívott vacsorázni. Oxigénpalack nélkül búvárkodtam Egyiptomban és tájképeket festettem a kanadai tavaknál.
Mikor felébredtem, hasogatott a fejem, szédültem és hányingerem volt. Kiszáradtam. Rájöttem, hogy meg kell oldanom a folyadékpótlást. Úgy döntöttem, elmegyek egy magánklinikára, és megtudom, mire elég a tartalékom. A pénzzel nem volt baj, de ragaszkodtak hozzá, hogy mielőtt beköltözöm, végezzünk egy párnapos próbát.
Ez most álom vagy valóság? Megfogom a teásbögrém, felállok, magasba emelem. Koncentrálok. Elengedem, leesik, széttörik. Akkor ez csak egy rossz álom. Nem is fontos, hogy kerültem ide.
Be kell fejeznem ezt a levelet. Személyes adatok, dátum, öt példányban nyomtatni, aláírni, és csatolni a pszichiátriai szakvéleményt ami igazolja a beszámíthatóságom, ahogy a jogász javasolta. Húsz perc múlva érkezik a betegszállító. Megígérték, hogy alhatok a kocsiban.
Mucha Dorka: Varangy
A lábam alatt hangosan törtek szét a száraz levelek. A medence alján sétáltam a szemét között. Itt lenn nem fújt a szél. A többiek a tévé előtt ültek a földszinten, csak én jöttem ki az udvar végébe. Ági néni négyig mondta a szabadfoglalkozást, majdnem egy órám maradt még.
Azt hittem, legalább valami kis víz lesz a medence alján. Valamiért azt hittem, hogy nem leeresztik az ilyeneket, hanem csak úgy megvárják, hogy kiszáradjanak, elpárologjon a víz. Bár azt is simán elhiszem, hogy idén még víz se volt benne. A csempén fehér porszerű valami. Talán klór. Vagy vízkő. A nadrágomba törlöm a kezem, amikor meghallom, hogy valaki fütyörészik nem is olyan messze tőlem. Behúzódok a medence sarkába, a létra mellé, hátha megúszom. A füttyszó közeledik, és én összekuporodva várok a sarokban a faleveleken. Az alsó ajkamba harapok, és nem merek mozdulni sem, nehogy tovább recsegjenek a falevelek. Nem tudom, miért teszem. Nincs mitől félnem. Nem mondták, hogy nem szabad idejönni és lemászni. Nem csináltam semmi rosszat.
Kábé egy méterre tőlem megmozdul egy levél. Szél nem fúj, én nem mozgok, de valami más a sarokban igen. A füttyszó már majdnem továbbment fölöttem, de ekkor megáll. A levelek megint megmozdulnak, elég nagy a recsegés, ezt biztos meghallotta, és persze ez nem elég. Előugrik egy béka és hangosan brekeg egyet.
Hát te? Mit csinálsz itt? He? Megkukultál? Hallottad, van itt egy béka vagy varangy! Már le is mászott. Az utolsó két létrafokot nem érintette, csak simán leugrott. Tiszta izom, sokkal nagyobb nálam. Legalább egy fejjel magasabb. Közben felállok, hebegek valamit, hogy én csak, nem is tudom, csak úgy lejöttem ide, nem is láttam a békát. Közben leporolom magam, rá sem merek nézni, csak topogok a sarokban. Aha, aha, szóval nem csinálsz semmi rosszat, mi? Túl közel jön hozzám, a medence falához szorulok. Érzem is kicsit a klórszagot, szóval az a fehér por tényleg klórmaradvány. Még közelebb jön, én csak tovább habogok, lefelé nézek, a levelek iszonyú hangosan ropognak a lábunk alatt. Ahogy még eggyel közelebb lép, még a nyakamat is behúzom. Nem akarok közelebb lépni, hátrébb pedig tudom, hogy nem szabad. Érzem a tusfürdője illatát, lehajol kicsit. Érzem, ahogy kifújja a levegőt, és a vállam fölött megtámaszkodik a medence falán. Megpróbálok oldalra fordulni, de túl közel lép és nincs hely. Az a lényeg, hogy ne nézzek rá, ne nézzek rá. Behunyom a szemem és várok. Amikor hallom a leveleket, hogy megmozdult ő is, végre ki merem nyitni a szemem, próbálom a bőgést visszatartani. Egy lépésre van tőlem, és a cipője orrával piszkál valamit.
Tudtad, hogy van egy elég menő bicskám? Itt van. Nézd. Apámtól kaptam tavaly februárban. Nem nagyon használtam még, csak szalonnához meg ilyen szarságokhoz, de megnézném, hogy vágja az igazi húst. Tudod, ahogy átszakítja a bőrt. Te vágtál már? Megrázom a fejem. Kicsit remeg a szám, egy hangot se merek kiadni. Fogd meg! Odanyújtja, nincs se időm, se bátorságom tiltakozni. Ő leguggol, és mint egy igazi vadász, a levelek alól kikapja a békát. Úgy szorítja az állatot, hogy majd szétreped a teste. Nézd, valami trutymó csorog a kezemre. Végre ki tudok annyit nyögni, hogy dobd el, és menjünk vissza, mosd le vagy ilyesmi, de ő csak nevetgél rajtam, kicsit közelebb nyomja az arcomhoz az állatot. Félsz? Nem mondom meg neki, hogy tőle jobban. Na! Ott a bicska. Vágd fel! Összerezzenek egy kicsit. Úgy lépek oda, hogy alig recsegnek a lábam alatt a levelek. Kipattintom a kést. Gyerünk már, nézd, az egész kezem csupa takony tőle! Vágd már fel! Akarom tudni, hogy mennyire vagy beszari! Nyelek egyet. Én nem vagyok beszari, mondom, de talán nem hangosan. Megrázom magam, kifújom a levegőt, amíg megnézem a pengét, ő két kézzel fogja a békát és még közelebb tartja felém. Vigyorog, én pedig belevágom a kést.
Percekig csak álltunk és néztük. Folyt ki belőle minden, ő meg csak tartotta a kezében. Baromi gusztustalan! Hallod! Nem vagy százas! Röhögött. Azt hittem, hogy az én kezemet is felvágod! Még jobban röhögött. A béka már nem mozgott, azt hittem, legalább pár pillanatig még rángatózni fog, de semmi. Tök büdös volt, a kés véres, ahogy az ő keze is. Álltunk még ott, ki tudja, meddig, aztán egyszer csak ledobta a testet. A kezéről próbálta lerázni valahogy a trutyit és a vért, de alig segített rajta. Megint felröhögött. Na? Még mindig nem szólsz semmit? Közelebb lépett, és én megint behúztam a nyakam és a földet néztem. Egészen eddig volt egy éles határ, hogy mit szabad nekem és mit nem. Nem kellene félned tőlem, nézz rám! Nagyon szép kék szemed van. Felemelte a kezét és éreztem, ahogy a véres, nyálkás valami végigcsorog az arcomon és a nyakamon. Szóval volt egy éles határ. Most annyi maradt, hogy félni nem szabad.
Hetekkel később apámat behívatják még utoljára. Tanítás után érkezik, úgyhogy megvárom a folyosón. Kint ülök egy beszakadt bőrfotelben, amíg egy ajtóval arrébb kitárgyalják a viselkedésemet. Ági néni nagyon kiakadt. Azt mondta, lányok nem csinálnak ilyet és ennek még lesz következménye. Mert persze, mindennek megvan a következménye. Velem szemben, a fejem fölött két kitömött fácán bámul a semmibe. Régóta ott lehetnek, durván poros a hátuk. Az egyiknek kicsit elmozdult a jobb üvegszeme, azzal figyel engem. Megdörzsölöm a szemem, a ruhám ujjával megtörlöm az arcom újra és újra. Nem, nyugodj meg, a madár már nem láthatja a foltokat.
Zsűri
A szakmai díjat odaítélő zsűri tagjai:
Hansági Ágnes
irodalomtörténész
Kukorelly Endre
költő, író
Mészáros Sándor
a Kalligram Kiadó főszerkesztője