Anno Lošoncon

(részlet)

Drevorubač

„A házad a két puszta kezeddel kell felépítened, különben előbb vagy utóbb összedől. Ültetsz néhány fát, hancúrozol a feleségeddel, áthívod borozni a barátaidat, készítesz egy hintát a lányaidnak, és azt mondod magadnak, az élet szép.“ Ezt mondogatta az öregapám vasárnaponként, amikor a kádban feküdt, Koós Jánost hallgatott és búvárkodott. Egyszer tizenkét egész percig kibírta a víz alatt, csak akkor dugta ki a fejét, amikor nagyanyám sírva fakadt, és elkezdte keresni a halotti ruháját.

Jano Krajči volt Lošoncon a legstrammabb férfi. Gyönyörű, nagy keze volt, nadrágja hátsó zsebében fésű, és ha valaki felbosszantotta, azt tökön rúgta. Nem járt kocsmába, nem járt templomba. Azt állította, hogy otthon is berúghat, és az egyetlen, amiben hisz, a szerelem.

Amikor 1938-ban az első bécsi döntéssel Lošoncot a Felvidékhez csatolták, öregapa ötéves volt. Az apjával együtt átköltözött a nagyszüleihez Mýtnára, amely a barikád szlovák oldalán feküdt. A kétgenerációs, hosszú verandás házban, amelynek kertje egészen a rémisztő erdőig ért, több állat élt, mint ember. Mindegyik a földön aludt egy nyirkos kis szobában, amelyben egy masszív agyagkemence állt. Az egyetlen, akinek privilégiuma volt, hogy puha szénán aludjon a konyhában, Františka volt, a kecske. A bölcs kis szakáll és az átható tekintet az arisztokrata pozícióját biztosította számára a családban – magyar költészetet olvasott, és használta a latrinát.

Nem egész egy évvel később, amikor a háború és a bomlásnak indult testek bűze minden házat átjárt, Františka örökre eltávozott. A falubeliek egy csoportja kicsalogatta a Vámosfalva feletti rétre, ahol megkövezték és megették. Nyersen, el sem siratva. A rémisztő tettet öregapa is figyelemmel kísérte a távolból. A véres szájú, beszámíthatatlan tekintetű falubeliek arca a háborút követően még hosszú éveken át elvette álmát és lelki nyugalmát. Azt, ami Františkából maradt, hazavitte, és eltemette a kertben. A fakeresztre rávéste a nevét, pitypang koszorút akasztott rá, és a kis sírra Petőfi Sándor A Szeptember szerelem című verseskötetét fektette, Františka kedvencét.

Öregapa anyukája és bátyja, Laco aláírta a magyarizációs lisztyinát és Lošoncon maradt. Öregapa rendszeresen meglátogatta őket. Főleg akkor, amikor a helyzet csillapodott, és senki sem lőtt senkire, a szomszédok nem vágták el egymás kakasának a nyakát, a németek nem temették be a kutakat és meztelen katonákat sem dobáltak a tömegsírokba.

Peťovská Flóra fordítása