Írópályázat nyertesek
A PesText Fesztivál idei írópályázatára a tavalyinál kétszer több, 437 pályázatból a szakmai zsűri tagjai, Nádasdy Ádám, nyelvész, költő, prózaíró, műfordító, esszéista, egyetemi tanár (ELTE), Terék Anna, Csáth Géza-díjjal jutalmazott költőnő, és Hász Róbert, a Tiszatáj folyóirat főszerkesztője ítélték oda az előzsűri által kiválasztott 12 írásból a szakmai díjat
Abafáy-Deák Csillagnak a Csillagharcos című prózaírásáért,
ami ITT olvasható.
Abafáy-Deák Csillag Marosvásárhelyen született, Kolozsváron szerzett bölcsészdiplomát magyar-angol szakon. Első írásai Kolozsváron az Utunk (ma Helikon), Korunk, Echinox lapokban jelentek meg. 1979-ben Németországba emigrált, a müncheni egyetem pszichológia szakán diplomázott. 1992 óta él Budapesten, prózát ír és publikál, valamint művészeti íróként rendszeresen közöl esszéket a kortárs képzőművészetről. 2013-ban Kölüs Lajos társszerzővel megjelent Fókuszváltás című kötetük, kétszer huszonnyolc írással a kortárs képzőművészetről. 2015-ben Kötött pálya, 2018-ban Nem könnyű szeretni, 2020-ban Gyilkos karakterek címen jelent meg prózakötete a Parnasszus Kiadó gondozásában
Közönségszavazás
A PesText RESET – az irodalom most is összeköt írópályázat közönségszavazására
1243 szavazat érkezett. Kiegyenlített versenyben 222 szavazattal
a nyertes Miklya Luzsányi Mónika lett
A cafka című pályamunkával.
A közönségdíjas munka magyar és angol nyelven megjelenik a
fesztiválzinben. ITT LEHET ELOLVASNI.
Július 15-től lehetett szavazni arra a 11 műre, melyeknek a szerzői közül egy elnyerte a közönségdíjat. A nyertes 200 000 forint díjazásban részesül, és fellépési lehetőséget kap a szeptember végi PesText fesztiválon. Az eredeti terv szerint 11 mű került volna a shortlistre, de olyan erős mezőny alakult ki a válogatás során, hogy végül 12 alkotást küldött tovább az előzsűri, amelynek tagjai Borbáth Péter író, műfordító, túravezető, Urbán Bálint irodalmár, műfordító, az ELTE BTK Portugál Tanszékének oktatója, a Versum szerkesztője és Górász Péter irodalmár, könyvtáros, a FISZ elnökségi tagja.
SHORTLISTESEK:
Csippán Péter: Hull a hó, fúj a szél
Fehér Enikő: Édes boszorkányom, láttál angyalt holtan?
Fodor Balázs: Interkozmosz Taliándörögd
Kiss Dávid: Erdély utolsó elveszejtése
Kungl Zsigmond: Anyám szárnyával betakarva aludtam el egy csecsemőn
Margetin István: Igaza van
Mersdorf Ilona: Ma nem
Munding Márton: Hangaégetők
Nikolényi Gergő: A Donald Trump hurok
Sándor Zoltán: Újrajátszva
Shortlistesek:
Fodor Balázs: Interkozmosz Taliándörögd
Deim Balázsnak
Mielőtt Taliándörögdön
leállították az űrtávközlési
műholdkövető állomást,
halk kitinkopogásokkal
érkezett az Isten
a rádióantennák paraboláira,
mintha esőcseppek
acél tűi hímezték volna
a figyelem membránját:
a pára lecsapódott,
és sűrű erekben
csorgott a túloldalon.
A tudatalatti katedrálisai
megnyíltak a test
mészkőbarlangjaiban,
és a karsztvízi tavak
a kornak megfelelő
nyelvezettel gyűrűztek
Castro és Kádár titkos
telefonbeszélgetései alatt,
később a tévén és az interneten.
Most a vidék flórája
és a faunája tárolja az emberi
érzékszervek számára
észlelhetetlen jeleket,
várva, hogy valaki a megfelelő
lencsében keresse azokat.
Munding Márton: Hangaégetők
A csarab szívós növény. Az apró, szúrós ágacskák néhol méteres magasságban törnek elő a fennsík kövei közül, a hegyoldalból nézve olyan, mintha az égbe kapnának, barna gyerekujjak karmolnak a ködfoltok gyapjába. Még fél óra lehet napkeltéig. Összébb húzom magamon apa orkánkabátját.
Negyedik napja ég a fenyér. Állítólag a hágó túloldaláról indult, azóta két farmot értek el a lángok. A rádióban azt mondták, nem sérült meg senki, de a birkák egy részét már nem lehetett megmenteni. Láttuk is őket, egy furgon platóján hordták el az üszkösre égett testeket, vékony, fekete lábak meredeztek elő a ponyva alól. Nem értettem, miért viszik el őket. Ott, a kiégett völgyekben már igazán nem zavartak senkit.
Nálunk a tél vége egyet jelent a hangaégetéssel. A juhoknak enni kell, a csarabok, hangák és mirtuszok pedig pár év alatt ehetetlenné fásodnak. Ezért a földeken a fenyért nyolc parcellára osztják, mi pedig évente égetünk. A hanga hét-nyolc évig erősen hajt, utána tüskössé keményedik, a juhok pedig más híján éhen döglenek. Tehát égetünk, mert muszáj. Nem ész nélkül, mert – ahogy apa mindig elmondja – ha a gyökér is odalesz, akkor mehetünk a városba utcát söpörni.
Tíz éves voltam, amikor először magával vitt. Anya abban az évben ment el, így gondolom ez is közrejátszhatott a döntésben, de velem igyekezett éreztetni: már nagyfiú vagyok. Nem sokra emlékszem a dologból. Nagyrészt a kocsiban ültem, néztem ahogy apa és a szomszédok benzinnel locsolják a parcella szélén lévő bokrokat. Valahol a farm peremén lehettünk, mert a föld köves, és még a szokottnál is barátságtalanabb volt, nagyokat zöttyentünk a terepjáróval odafelé menet. Lötyögött a benzin a műanyagkannákban.
Ilyenkor mindig a kocsiban töltjük az éjszakát, hisz a tüzet nem lehet őrizetlenül hagyni. Bár mindig széliránnyal szemben kezdjük az égetést, a hegyek között gyakran változik az időjárás. Megesik, hogy a szél túl nagyra hizlalja a lángot, az pedig ropogva, tövestül zabálja fel a hangát az utolsó gyökeréig. Ilyenkor a férfiak nagy, hosszú botokra erősített deszkákkal futnak a tűzhöz, úgy taszigálják előre-hátra, amíg kellően el nem csillapodik. Ülünk az autóban, nézzük a reflektorok fényében kavargó füsttölcséreket, és hallgatjuk a parázs ropogását.
A hajnali derengés lassan reggelre vált, a fennsík peremén homályosan feltűnik a nap. A távolban már látható a gerincen túl égő tüzek füstoszlopa. Az órámra pillantok. Még mindig nem ért vissza. A környék minden tanyájáról részt vesznek az oltásban. Én is csatlakoztam volna, de apa nem akarta. Úgy látszik, most már nem vagyok elég nagyfiú. Sokat amúgy sem tehetünk. Várjuk az esőt, hátha. Eddig csak nyirkos, hideg szél, meg a súlyos köd jutott.
Pár éve az egyik ilyen égetés utáni reggelen találtunk egy elhullott ürüt a tarlón. Mindig lenyűgözött, mennyivel kisebbnek, törékenyebbnek néznek ki a juhok nyírás után. A friss gyapjú szúrós halmokban gyűlik a hodály betonpadlóján, tenyérnyi darabonként válik láthatóvá a rózsaszínű bőr. Kísértetiesen rajzolódnak ki az idomok, a fej hirtelen aránytalanul nagynak tűnik a testhez képest, esetlenül bukik előre a vékony nyakról, hátrébb, az állat marján az apró vágások köré sötétpiros pecsétfoltokat fest a kiserkenő vér.
Ez a test nem ilyen volt. A tetemen körben a gyapjú kemény szénkéreggé perzselődött, majd a kihűlő lávához hasonlóan felrepedt, az erezetben láthatóvá vált az érintetlen, szürke szőr. Tompaszögben megmerevedő hátsó lábak, az egyik szinte vádlón mutatott az ég felé. Az állat pofája kísértetiesen sima volt, a lágy szövetekből elpárolgott a víz, a megmaradt irharéteg a csontra simult és egy fekete halotti maszkká vékonyodott. Égett szőr és faggyú szaga vegyült a földből áradó füst és hamu közé.
Egészen későn veszem észre az alakot, hosszú, benga léptekkel üget lefelé a hegyoldalon. A sildes sapkáját mélyen az arcába húzza, de egyből felismerem, az egyik szomszéd az. Nem rég költöztek a fennsíkra, tavaly még együtt húztuk ki a villanypásztort a telek határain. Már messziről integet. Csak mikor már egészen közel ér, akkor veszem észre, hogy mennyire sápadt. Sietve borotválkozhatott, az orra alatt hússzínű, párhuzamos vágások sorakoznak, az állán kétoldalt apró, vörös sörtefoltok.
Gyorsan felfogom, mi történt. Szó nélkül a házhoz indulok, elkezdem összepakolni a legszükségesebbeket. A kezem tudattalanul nyúl a tárgyak után, nincs pánik, nincs mérlegelés. Mintha készültem volna. Rángatom a cipzárt a régi, sötétkék katonai zsákon, teljes súlyommal a csomagra nehezedek. Nem akar mozdulni, minden egyes rántásnál kattogva megfeszül, húzza magával az anyagot, félek, hogy tövestül kiszakad. Végül aztán megadja magát. A zsákokkal a vállamon fordulok ki a kapun, a bekötőúton sorra húznak el a terepjárók és furgonok.
Ahogy lefelé ereszkedünk a hegyről, az út lassan, nagy ívben nyugatnak fordul. A déli nap határozott kontúrt von a fennsíkon letóduló füstfelhők köré. Alattunk szórványosan feltűnnek az első bükkösök. Nézem az ablakon túl elhaladó tájat. Az egyre sűrűsödő fák lassan, méterenként teljesen kifogják előlem látványt, és csendesen árnyékot vetnek a főút kanyarulataira. Hallgatom a motor duruzsolását, a fejem lomhán billen a kanyarok irányába. A parázsra gondolok, a sekély, köves talajból kavargó füstre, a lávakövekké égett tetemekre, apa terepjárójára a farm mögötti fészerben. A csarabok kapaszkodó ujjaira, amiket jövőre kellett volna elégetnünk. Nem tudom, mi nő majd utánuk akkor, ha egyszer minden gyökér odalesz.
Fehér Enikő: Édes boszorkányom, láttál angyalt holtan?
Nézd, most halottat játszom. Látod, ilyen szépen leng a hajam, kavarog körülöttem. A szememet sem nyitom ki, igazán halott vagyok, a víz forgat, mint egy rönköt. Mikor kidugom a fejem, szivárványosan látok mindent, téged is, elmosódott vagy, és egyáltalán nem figyelsz rám. A vízbe lógatod a lábad, lesültél, mióta itt vagyunk a szigeten. Vakít rajtad a fehér blúz, alatta már kidudorodik a hasad. Fogadjunk, tovább bírom a víz alatt, mint te. Mosolyogsz, mintha nem hallanál, mostanában egyre kevesebbet beszélsz. Mikor mondtad, otthagyjuk anyát, azt hittem, játékból szökünk. Új életet kezdünk, mi hárman, mondtad, de azt hittem, nem komolyan, hanem úgy, mikor kimentünk a telep mögötti rétre és azt mondtad, Amerikában vagyunk, ami egy nagyon távoli ország. Ha tudtam volna, hogy ilyen sokáig a szigeten maradunk, nem csak a takarómat hozom magammal, meg a kispoharamat, azt, amin tigris van. De itt a parton azzal is jó játszani. Most is nézd, milyen halat fogtam vele. Picike, aranyhátú. Azt mondod, ez a hal varázshal, adjam neked, meg kell sütni, éjfélkor megenni, és akkor értünk jön az erdőbe a herceg. Amikor megkérdezem, mégis hogyan, hiszen nálunk van csak csónak, összeborzolod a hajam és nevetsz. Egy ideje tudom, hogy boszorkány vagy. Ugyanolyan barna az arcod és fekete a hajad, mint mindenkinek a telepen, de a szemed zöld és a pupillád körül sárga, mint a macskáknak. Láttalak kiosonni egyik este, mikor azt hitted, alszunk. De ne aggódj, nem ébredt fel senki rajtam kívül a szobában, és nem is mondtam el, hogy láttalak, mert akkor anya megint megütne, én pedig nem szeretem, ha bánt, mert téged szeretlek a legjobban. Mikor sötétedni kezd, gallyakat gyűjtök neked, a legszebbeket, nagy tüzet rakunk, meg kell sütni az aranyhalat. Miközben bolyongok a sötét fák alatt, a hercegre gondolok, aki értünk jön. Nagy palotája lesz, ahol nekem is jut külön szoba, a szobára ajtó, és lesz egy kutyánk, olyan, mint a Borzas, csak nem annyira harapós. Fölöttem köröz egy madár, fekete madár, rosszat jelent. Futok vissza, hozzád bújok szorosan, édes szaga van a tűznek, biztosan attól a bogyótól, amit az ujjaid között morzsolsz. Álmos leszek tőle. Ugye ma éjjel eljön, kérdezem, ettől elszomorodsz, motyogva kaparod le a szenet a halról. Sokan félnek tőled, mikor motyogsz, azt mondják, ilyenkor átkozod meg őket, megbűvölöd a kutyákat, hogy harapjanak, elszédíted a fiúkat, hogy összeverekedjenek érted. Én nem félek tőled, bár tudnám, mitől vagy olyan szomorú. Remélem kislányod lesz. Azt még nem találtam ki, hogy ő is cigány legyen-e, vagy sem. Táncolni kezdesz a tűz körül, a sarkadat a földhöz ütöd, beleremeg, szétesik a világ. Átugrod a tüzet, lehunyom a szemem. Másnap reggel csak én meg a szénkupac ülünk a szigeten, te sehol. Biztosan eljött érted a herceg, engem meg jól itt hagytatok. A csodahalat is magatokkal vittétek, magamnak is kell fognom egyet. Megyek a vízhez, ott lebegsz a tetején, a hajad szétterül, mint egy fekete vízi szörny. Leülök egy tönkre, kíváncsi vagyok, te meddig bírod a víz alatt.
Nikolényi Gergő: A Donald Trump hurok
Déjá vu.
Henry Goodcare kezében megremegett a csavarhúzó, ahogy az érzés, akár pusztító tornádó, végigsöpört rajta. A szemei előtt táncoló bogarak mintha csak a lupe fókuszában nyugvó Breitling aprócska csavarjai volnának.
A leharcolt külsejű, avítt órásbolt, melyet Henry Goodcare az apjától örökölt, a Baxter street Colombus Parkhoz közeli részén, egy vöröstéglás épület aljában húzódott meg. Az egyetlen szűk helyiségből álló üzletben, melybe csak hébe-hóba sütött be a nap, többnyire síri csend honolt. Az eladásra kínált órák szolid kattogását csupán a pult mögött szóló rádió visszafogott zümmögése, egy-egy utcáról beszűrődő hangos kiáltás vagy autódudálás szakította meg.
Mi az üzenete a világban tomboló járványnak és a súlyos, gazdasági válságnak? Érdemel-e második esélyt az emberiség, vagy megérett a pusztulásra? – A körzeti rádió stúdiójában a neves kultúrantropológus, Mark Faithworth fejtette ki nézeteit a hallgatóságnak.
Zsibbadt mélázásából az ajtó karácsonyi hangulatot idéző csilingelése szakította ki. Letette a csavarhúzót, felhajtotta a szemüvegére erősített nagyítót és kíváncsian meredt a boltba betoppanó, tömzsi testalkatú férfira, aki megszólalásig hasonlított Donald Trumpra, az Amerikai Egyesült Államok hivatalban lévő elnökére.
A férfi kakadu mintás Aloha inget, keki színű shortot, fekete zoknit és barna szandált viselt. Kezében egy Key Food logóval ellátott zacskót szorongatott, mely igazi ritkaságnak számított – amióta tavaly májusban a szenátus elfogadta az egyszer használatos műanyagok kivonásáról szóló törvényjavaslatot.
– Üdv! – biccentett a férfi, óvatosan csúsztatva át a zacskót a pult elé erősített, áttetsző plexi lap félkör alakú nyílásán. – Szeretném, ha pillantást vetne az órámra! Valami nem stimmel vele. Fura dolgokat művel.
Henry Goodcare gépiesen nyúlt a zacskó felé. Néhány másodpercig vacillált, kinyissa-e, végül képtelen volt megállni, hogy előbb rá ne kérdezzen: – Mondja csak, maga nem rokona véletlenül az…
– Egyesült Államok elnökének? – fejezte be a mondatot a férfi helyette. – Semmi közünk egymáshoz! – árulta el. – Bár igaz, néha felkér, hogy legyek a dublőre.
– Ó! – tátotta el a száját Henry Goodcare. Idestova húsz éve élt a környéken és még sosem találkozott igazi hírességgel. – Milyen érzés a világ legfontosabb emberét alakítani? – furdalta oldalát a kíváncsiság.
A férfi vállat vont, az ajkát nyalogatta:
– Trump nem vészes – közölte szerényen, majd hozzátette: – Szemben Johnsonnal, akit, személy szerint, jóval nagyobb kihívásnak érzek.
– Boris Johnsont? – hüledezett Henry Goodcare.
– Tudja, hébe-hóba neki is besegítek – világosította fel Trump hasonmása. – Persze, nem a külsejére gondolok, mert az sima ügy. Csak másképp kócolom a frizurámat. Hanem a brit akcentusa… na, attól a falra mászok!
Henry Goodcare megértő mosolyt villantott, és szinte bűntudata támadt, amiért a választásokon nem a republikánusokra, hanem a demokratákra voksolt. A politikát mindig is ingoványos talajnak érezte. Zavarát leplezendő félretolta a Breitlinget, és kinyitotta a zacskót, hogy ellenőrizze, pontosan milyen típusú szerkezettel is akadt dolga.
Kerekített sarkú, mahagóni tok, digitális kijelző. Antik és modern ízléses keveréke. A számlapon stilizált betűkkel a Fate márkanév díszelgett. Nem rémlett, hogy valaha is hallott volna róla.
– Apám hagyatékának utolsó, bizarr darabja – magyarázta a férfi. – Az elemek jók, a gombok is működnek. De az időt visszafelé méri. Ráadásul gyorsabban, mint kéne. Teljesen kiszámíthatatlan.
Henry Goodcare megragadta az órát, jobbról is, balról is szemügyre vette. A hátlapján három gombot talált. Egy a program vezérléséért, a másik kettő a számok léptetéséért volt felelős. Az ujjával böködve megpróbált állítani rajtuk, de az eredmény a férfi állításait igazolta. A kijelző először 10 órát mutatott, majd pontosan egy perccel később 9:54-et. A logikai áramkörök működésébe csúszhatott valamilyen hiba.
Henry Goodcare a kobakját vakarta. Elsősorban órás volt, nem pedig műszerész. Kapcsolási rajz nélkül szinte lehetetlennek tűnt a probléma kiszűrése.
A rádióban Mark Faithworth történelmi fordulópontról, utolsó esélyéről prédikált.
A túlnépesedés, a károsanyag-kibocsátás drasztikus emelkedése a kipusztulás szélére sodorta az emberiséget. Ugyanakkor korunk pestise esélyt kínál az újrakezdésre. Vajon képes-e társadalmunk a megújhodásra, vagy tovább folytatja esztelen ámokfutását?
Donald Trump hasonmása szkeptikusan csóválta a fejét:
– Méghogy újrakezdés! Maga beveszi ezt a maszlagot?
Henry Goodcare megigazította orrán a szemüveget. Ha az emberiség végleg eltűnik a föld színéről, órákra sem lesz többé szüksége a világnak. A gondolat mélységesen elszomorította.
Lehajtotta a nagyítót, újra szemügyre vette a hátlapot, melyen alul a sarokban aprócska nyílást fedezett fel, alig olvasható Reset felirattal. Maga sem értette, hogy nem vette eddig észre. Keresett egy tűt a fiókban, a lupe háromszoros nagyítása alatt óvatosan a nyílásba helyezte, és három másodpercig lenyomva tartotta. Más ötlet nem jutott az eszébe.
Donald Trump hasonmása közben tovább puffogott a félhomályban. Isteni megmérettetésről, csúfos kudarcról és jogos büntetésről szónokolt, bár egyre fakóbb hangon, a 80-as évek lassan elhalkuló slágereit idézve, míg utolsó szavait el nem nyelte a rádió zümmögése.
Alighogy az ujjai enyhítettek a szorításon, vakító fény lobbant fel, majd hunyt ki Henry Goodcare szemei előtt, aki kiüresedett gondolatokkal, hunyorogva bámult le az orra előtt pihenő Breitlingre.
Az üzletben teremtett lélek sem volt rajta kívül.
Az órájára lesett, mely 9:55-öt mutatott, és hirtelen furcsa benyomása támadt. Mintha ugyanezt átélte volna már egyszer… Mit egyszer, vagy tucatszor! – csettintett a nyelvével. A felismerés a fantasztikum határát súrolta.
És ahogy az érzés hatalmába kerítette, Henry Goodcare, hosszú idő után, újra látni vélte a fényt az alagút végén.
Őszintén hitt az idő kifürkészhetetlenségében.
Talán abban is, hogy az emberi faj, ahogy Amerika, egyszer újra nagy lehet.
Kungl Zsigmond: Anyám szárnyával betakarva aludtam el egy csecsemőn
Aznap délután anyám nyilvánosan megalázott, mert meglátta, hogy az áruház egyik polcáról leemeltem valamit, és a zoknimba dugtam. Három hónap után újra találkoztunk volna a csajommal. Meglepetéssel szerettem volna készülni, ahogy hónapfordulókon szoktam, nyaklánc, bonbon, baglyos telefontok, akármi, de most szerettem volna valami drágát adni. Miután befújtam magam a legdrágább teszterrel, egy hattyú alakú parfümös üveget elemeltem a polcról. Anyám, mint a disznó, ha szöget lőnek a szemei közé, éktelenül visítani kezdett, hogy tolvaj, jesszus, tolvaj a fiam. A plafonra szerelt kamerák azonnal felénk fordultak, és éreztem, hogy a polcrendszer labirintusában három irányból is veszély közeledik. Megragadtam anyám leffegő karját és magammal rántottam.
Legutóbb tizenkét éve rohantunk együtt. Akkor változtatott át először. Ő negyvenhárom volt, én hét, ordítva jött be velem az iskolába. Mi az, hogy nem veszik fel anyám kicsi fiát, őrjöngött, közben rángatott a karomnál fogva, amikor az egész Méhkirálynő csoportot felvették az első errbe, rajz tagozatra, pedig Ernő bácsinál én készítettem a legszebb kollázsokat, a művházban ki is van állítva az egyik, amihez az óvoda udvarán, gondos munkával, több hétig gyűjtögettem befőttesüvegbe a cserebogarak szárnyát. A hatalmas mozaik engem ábrázolt, ahogyan megragadok egy cserebogarat, és kitépem a szárnyát. A kép, ha egy bizonyos napszakban hatvan fokos szögben éri a napfény, alig hallhatóan sikít. Egyre megalázóbb volt az ostoba felnőttek veszekedésének kereszttüzében állni. Éreztem, hogy egy könnycsepp a szemeim sarkából mindjárt kicsordul, és akkor teljes erőből karon haraptam anyámat. Hatalmas, gyönyörű karja volt, mint az erdélyi házikenyér teknőben dagasztott tésztája. Fogai kihegyesedtek, sikolya, mintha egy hegy gyomrából szólna, több oktávval mélyebb lett és rekedtebb, a fogaim között érzett kevéske vér pedig hirtelen egészen más, nyálkás állagú és hideg lett. Mire a keserű nyálam kiköptem, anyám már krokodil volt, vakítóan sárga, mint egy nyílméregbéka, én pedig lila rák lettem, és belecsimpaszkodtam az egyik óriási pikkelyébe. Az egész iskolát felforgatva rohantunk ki az épületből. Anyám padokat döntött fel, szekrényeket borított ki. Lepattant róla egy takarítónő, akinek, amilyen keservesen felnyögött, néhány bordája eltörhetett, a folyosót pedig elárasztotta a felmosólé. Anyám az udvaron néhány gyereket kis híján agyontaposott, de még időben szétröppentek, ahogy keresztülvágott rajtuk a homokozón, én pedig a bőrén csimpaszkodva vergődtem. Apámmal, akinek kétes ügyletei miatt nem vettek fel az iskolába, hamarosan vidékre költöztünk, és anyámmal ott kezdtek bizonytalan jövőképű vállalkozásba.
Az áruházban anyámnak nem jutott eszébe átváltozni. Emberalakban borított föl néhány polcot, mire kiverekedtük magunkat az épületből az esőbe. Megfogadta, hogy soha többet nem fut egész életében, és rám parancsolt, hogy vetkőzzek. Ő is vetkőzni kezdett. Az egész, megereszkedett teste kék és zöld foltokkal lett tele, kivéve a csuklóját, ami enyhén elfehéredett a szorításomtól. Mielőtt utolértek volna bennünket a biztonságiak, már rozsdanarancs madárpók voltam, ő pedig sötétkék denevérként csapkodott a fejem fölött. Ruháinkat a földön hagytuk, csak a lopott parfümöt vonszoltam magammal a parkolóban. Sietnünk kellett, hogy még azelőtt jussunk túl a betonon, át a padkán, be a sűrű fűbe, mielőtt az őrök a lámpafényükkel ránk világítanak. Az egymásnak kiabáló félszavakat és a bakancsuk kemény lépteit az eső összemosta a fejünkben. Bénító volt, mintha rugdosnának. Megérkeztünk a fű magas, nyirkos szálai közé. Fáztam, nyolc szőrös lábamra sár tapadt, tagjaim reszkettek, átsüvített rajtuk az esti szél, és csak néha néztem föl anyámra, akinek minden szárnycsapás egyre megterhelőbb volt a sötétkék szőrrel borított bőrére hulló súlyos esőcseppek alatt.
Már elvesztették a nyomunkat, mikor anyám észrevette, hogy még mindig cipelem a parfümöt. Rám förmedt, hogy megőrültem-e, meg akarok dögleni egy lopott szar miatt!? Elém vágott, apró lábaival megragadta az ajándékot, és mielőtt feleszmélhettem volna, egy éles kőhöz csapva darabokra törte. A parfüm belefröccsent a szemébe és a szájába, és az üvegével majdnem szétvágta magát. Még dühösebben ordítozott. A tömény illatban megkukulva hallgattam az ócsárló szavait, amik éles tűkké változtatták a bőrömnek csapódó esőcseppeket, és egyenként belefúródtak a testembe. Befejezted, kiabáltam, amikor egy pillanatra nagy levegőt vett, hogy folytassa az őrjöngést. Az arca megfagyott a levegőben. Ráugrottam, és magammal rántottam a sárba. Mind a nyolc lábammal csapkodni kezdtem, ütöttem-vertem anyámat, a tagjaimban lüktetett a vérem, hiába vergődött, nem szabadult. Belé akartam marni, hogy megöljem. Még lopni se hagysz, tajtékzottam. Összeszedte a maradék erejét, újra emberré változott, engem is visszaváltoztatott, és anyaszült meztelenül, zokogva átölelt az esőben. A hatalmas, jéghideg testét szorítva azt mondtam, menjünk, Mama, meglátnak.
Ismét pók voltam, ő ismét denevér. Elfáradt. Felvettem a hátamra, úgy vittem a fűben. Az eső lassan elállt. Ránk sötétedett. Amikor újra lakóházak közé értünk, egy száraz helyet kerestünk, ahol meghúzhatjuk magunkat. Felmásztunk egy ablakpárkányra, ahonnan gyerekszobába lehetett látni. Hat hónapos csecsemő aludt bent békésen, kiságyban. Az egyik lábammal felkattintottam az ablak zárját, az ablak támláját óvatosan, közös erővel feltoltuk a hátunkkal, majd bentről, a lehető leghalkabban, újra becsuktuk. A baba épphogy megmozdult a neszre. Anyám megfogott, a levegőbe emelt, és nesztelen szárnycsapásokkal berepült velem a kiságyba. A csecsemőre feküdt, én a denevérszárnyaira másztam, az egyiket magamra húztam a lábaimmal, hogy melegítsen kicsit, és ázottan, reszketve elaludtunk a kisbabán.
Mersdorf Ilona: Ma nem
(2050, április 11)
Beszóltam a központba reggel, hogy ma nem kérem az aktiváló vitaminokat. Ágyban maradok. Feltettem az ideográfot a fejemre, de még nem kapcsoltam be. Várok, míg nyomtatható formába rendeződnek a gondolataim, nem szeretek utólag javítgatni.
Elfáradtam tegnap. Húsvét volt, tojásokat kerestek a gyerekek a kertemben. Élő adásban, kattintásokkal. Nem az unokáim, ők már kinőttek ebből. Tavaly nyitottam meg a kertet a nyilvánosság előtt, nem gondoltam, hogy ennyien fogják kedvelni. Tegnap százezernél több virtuális látogatóm volt. Este még a csokinyuszikat is fel kellett adatnom, a nyerteseknek.
Van sok húsvétitojás-kereső applikáció a világhálón, de az én kertem igazi. A tojások is igaziak, a szomszédasszony tyúkjai tojják őket. Marcsi megírja viasszal a piros tojásokat, a mintákat le lehet tölteni a honlapjáról. Bevágtak most is az ünnepi médiahíradóba pár snittet a vele készített riportomból, évek óta küldök beszámolókat a Szenior rovatba. Sok lájkot kaptam, főleg a hátteret dicsérik. Pirostetős házat odakint már nem látni sehol.
Tíz éve költöztettek ide a faluba a feleségemmel. Akkor értük el a hatvanöt éves Újrakezdési Korhatárt.
A nagy 2020-as járvány után több jövőmodellel is kísérletezett a Világkormány. Először globális megoldásokat kerestek az idősek fertőződéstől való megóvására, egy szigetcsoportot jelöltek ki nekik a Csendes-óceánban. Ez a terv még a kísérleti fázisában megbukott. A más éghajlatról érkező öregek szinte azonnal meghaltak, azok meg, akik a következő kiutaztatási turnusba voltak beosztva, inkább az eutanáziát választották.
Ekkor kezdtünk lokális megoldásokban gondolkozni a Nemzeti Akciócsoportban, ahol én is dolgoztam, ötven felett. Addigra már kialakult minden országban a korcsoport szerinti elkülönülés. A fiatalok Youth City-kben laktak, a családosok integrált lakóparkokban, az öregek közül az a kevés, aki túlélte a járványt, az infektológiai szempontból teljesen izolált idősotthonokban. Új életmodellt kellett találni a javarészt érintetlen ötvenes korosztálynak, mielőtt a fokozottan veszélyeztetett korba érünk.
A vírus elleni harc váltakozó eséllyel zajlott. Minden évben máshol jelentek meg a gócok. Hol a civilizációtól elzárt területeken, ahol az állatok génállománya módosult a klímaváltozás miatt, hol ott, ahol nagy volt a népsűrűség, és az oltásokat kijátszották a vírus újabb mutánsai.
Az EE (Ellenőrzött Elszigetelődés) látszott az egyetlen járható útnak. Országhatáron belül jelöltük ki mi is a Gerontológiai Rezervátumot. A Mátra-vidéket választottuk, onnan amúgy is nagy volt az elvándorlás, a kisebb falvak teljesen kihaltak.
A fiatalok nem tartottak igényt a hegyekre. A főváros és a nagyobb városok körül kialakították a Regionális Élményparkokat, azokban van sportolási lehetőség mindenkinek. Az én lányaim is aktív életet élnek, hétvégén a gyerekeikkel együtt eveznek a Dunán, alpinoznak a dobogókői műfalakon. Nyáron egy hetet a Balatoni Üdülőparkban töltenek, minden évben átússzák és körbebiciklizik a tavat. Ez a családi kvóta.
Ötvenévesen kell átigazolni a Jövőelőkészítőhöz, ami tulajdonképpen a társadalomból való békés kivonulást készíti elő. Az Akciócsoportban, ahová engem beosztottak, kísérleteztünk azzal is, hogy szakmák szerint rendeződjünk közösségekbe, de ez az elképzelés megbukott. Egyrészt kiderült, hogy a társadalomnak nincs szüksége az így meghatványozódott szakmai potenciálra, ami a régi kánonokra épült, és nem tudott lépést tartani a fejlődés dinamikájával. Másrészt voltak magukat fenntartani képtelen rétegek, illetve olyan csoportok is, amelyek gyorsan veszélyesekké váltak a társadalomra.
Végül arra jutottunk, hogy természetes élőhelyeket hozunk létre, nagy demokráciai szabadságfokkal. Hatvanöt éves korától mindenki öt évenként választhat, hogy kivonul, a hobbijának él, vagy folytatja a szakmai munkáját, ha ehhez megkapja a szükséges jogosítványokat.
Én feladtam szocio-etológusi kutatói karrieremet. Sok hobbim van, teret – és időt – akartam adni a sokoldalúságnak. Az első öt évben útikönyveket írtam, rendeztem fiatalkori élményeimet. Divatba jöttek az interaktív könyvek, 3D-s videókat lejátszó érintőképekkel, hang- és szag-effektekkel, ajándék íztablettákkal. Sokan választották ezeket, a hosszú karanténokkal járó igazi utazások helyett.
A második öt év alatt a kertemnek éltem. Endemikus fajokból létrehoztam egy kis mátrai ősparadicsomot. Az egész országból szerveznek ide osztálykirándulásokat. Persze csak virtuálisat, de – a Dekontaminációs Állomáson keresztül – gyakran küldök a gyerekeknek szemléltető anyagot is, főleg erdei gyümölcseimből.
Az unokáim már kamaszok, évente egyszer találkozom csak velük, a karácsonyi láthatásokon. A személyes érintkezés helye a Látogatói Központ. Egy tökéletesen átlátszó plexi fal két oldalán helyezkedik el a család, télen egy nappali szoba, nyáron egy piknikező hely díszletei között. Ennek megtervezésében is részt vettem.
Nem szeretem ezeket a találkozásokat. Ennél sokkal bensőségesebb a virtuális kapcsolat. Kisebb korukban a feleségem videofonon át bábozott az unokákkal. Értett hozzá, a járvány előtt, míg léteztek igazi színházak, bábszínész volt. Miután ideköltöztünk a faluba, videókon töltötte fel a netre a bábjátékait. Sikere volt velük. Jutalmul közhasznú tevékenységéért megkapta a Legmagasabb Kitüntetést: eltölthettünk kettesben egy napot a Kékestetői Kilátó Szállóban.
Sajnos a jutalom a visszájára fordult: a feleségemen akkor vettem észre a depresszió első jeleit, amikor a kilátóban hátat fordított a Tátráig tartó panorámának. Akkor azt hittem, csak a fiatalkori kirándulásaink emléke miatt sír, de rövidesen megbetegedett és elhunyt.
Én ma töltöm be a hetvenötöt. Döntenem kell, mit válasszak, az eutanáziát vagy az újabb öt éves futamidőt.
Csippán Péter: Hull a hó, fúj a szél
Léna júniusban közölte, hogy két hónapos terhes. Ekkor már csaknem hatvanhárom napja voltunk együtt. Azt sohasem mondta, hogy én lennék a gyerek apja. Ezt csak én gondolom és remélem, hogy igazam van.
Két hónapos terhes, de ez nem látszik rajta. Bár fogalmam sincs, hogyan is fest egy két hónapos terhes nő.
Léna az apjával él, csak minden második napon jön el hozzám. Az anyja meghalt, amikor Léna megszületett. Ezen sokat gondolkodom és el is mondom neki, hogy félelmeim vannak ezzel kapcsolatban. Ő megnyugtat, hogy az anyja nem a szülésbe halt bele. Egy ér rendellenesen fejlődött az agyában, ami a szülés után nem sokkal megrepedt. Minimális az esélye, hogy ez nálam is megismétlődjön, mondja és elhiszem neki. Tizenhat évvel fiatalabb nálam.
A harmadik hónapban már határozottan körvonalazódik a terhessége. Azt mondja, hogy az apja beszélni akar velem. A látogatásra egy üveg bort viszek magammal, hogy kedvező benyomást keltsek.
Amikor felkeresem a kicsinyke garzont, elmondom neki, hogy természetesen vállalom az apaság anyagi és erkölcsi vonatkozásait, de nem szándékozom elvenni a lányát. Azt mondja, hogy ehhez nem is ragaszkodik, de a felelősség, az felelősség. Én egy modern gondolkodású ember vagyok, mondja és egy vizespohárba tölt a borból. Engem nem kínál meg.
Léna ezalatt a konyhában tesz-vesz. Úgy csinál, mintha dolga volna. Segítek odakinn, mondom az apjának és kimegyek hozzá. Beszéltem apáddal, mondom. Akkor elveszel?, kérdi. Nem, válaszolom. De mindenben támogatni foglak. Megkeményednek a vonásai, aztán a mosogató hideg, zsíros vizében kezd turkálni. Csörömpöl az edényekkel. Most menj el!, mondja, én pedig beteszem magam mögött az ajtót. A látogatás után hetekig nem találkozunk. Egyik este felhívom, megkérdezem hogy van, mire azt válaszolja, hogy most inkább ne keressem egy ideig.
Léna egyedül jár a terhesgondozásra, egyszer sem engedi, hogy elkísérjem. Cserébe megígéri, hogy minden egyes vizsgálat után azonnal felhív, hogy elmesélje, mit mondott az orvos. Így telik el újabb két hónap.
A hatodik hónap végén sikerül meggyőznöm, hogy költözzön hozzám. Mégiscsak kényelmesebb, mondom. Ezt elfogadja, másnap kocsival megyek érte. Minden holmija elfér egyetlen bőröndben.
Rohannak a hetek. Léna a nappaliban rendezkedett be, a kanapén alszik. Próbálom felidézni az első találkozásunkat, de csak homályos emlékeim vannak. Egyik este, vacsora készítés közben megkérdem, hogy emlékszik-e arra, hogyan is találkoztunk. Nekem nincs meg, mondom. Mert részeg voltál, válaszolja egykedvűen. A kanapén fekszik, lábai magasra polcolva, domborodó hasán tartja a könyvet, amit olvas. Részeg voltál, mint a csap. Akkor miért mentél el velem?, kérdem. Nem felel, csak megrántja a vállát. Te voltál ott. Azt remélem, hogy ennél azért többről volt szó! Néz rám, kifejezéstelen a tekintete. Biztosan, mondja és a könyvébe mélyed. Nem hagyom magam. És aztán?
Aztán beléd szerettem, de tévedtem. Szar alak vagy. Na, talán annyira azért mégsem, hiszen velem vagy, nálam laksz. Törődöm veled és törődni fogok a gyerekeddel is. Felhúzza a bal szemöldökét.
Akarom mondani gyerekünkkel. Látod? Mégiscsak szar alak vagy, mondja.
A hetedik hónaptól görcsök gyötrik. A hasa hegyes, előre álló. Azt mondják, ha így áll az anya hasa, akkor a születendő gyerek fiú lesz. Erre csak nevet. Mi az?, kérdezem, folynak a könnyei a nevetéstől. Hiszen lány!, mondja. Már hónapok óta tudom. Elszégyellem magam. Én nem tudtam. Egyszer sem kérdeztem meg tőle. És a neve?, kérdem. Léna. Lénababa, mondja és végig simít a hasán. Megengeded, hogy megérintsem?, kérdem. Csak megrázza a fejét. Mióta velem él, nem enged magához közel.
Az utolsó hónap gyorsan telik. Ki sem mozdul a lakásból. Listákat ír a szükségleteiről. Igyekszem mindent beszerezni, de néhány dologgal nem tudom, mihez kezdjek. Mi az a mellbimbóvédő?, kérdem. Felhúzott bal szemöldök a válasz. Megveszek mindent, amit csak felír.
A nyolcadik hónap közepére már összeszerelve áll a gyerekágy. Számolatlanul sorakoznak a textil- és eldobható pelenka csomagok, a szülés utáni betétek, a különböző testápolók és fürdetők. A hálószobát átrendeztem, a kiságy a lépcsőház felőli, legmelegebb falra került.
Az egyik éjjel felébreszt. Hívd fel apámat kérlek! Azt hiszem, hogy mennem kell. Ne viccelj! Majd én beviszlek. Dimitrij! Hívd fel az apámat! Már kiabál, nem ellenkezem vele. Felhívom az apját, aki jó fél óra múlva taxival érkezik. Lekísérem a kocsihoz. Majd hívj!, mondom. Jó, majd hívlak, válaszolja. Ekkor döbbenek rá, hogy azt sem tudom, melyik kórházba mennek.
Képtelen vagyok visszaaludni, hajnalig forgolódom az ágyban. Tíz órakor már nem bírom tovább, tárcsázom az apja számát, de nem érem el. Dél körül elmegyek a lakásukra, de senkit sem találok otthon. Hazamegyek és próbálkozom újabb és újabb hívásokkal. Este nyolcra már teljesen kétségbe esem. Hullámokban jön rám a sírhatnék. Szabadságot veszek ki néhány napra. Elhatározom, hogy türelmes leszek. Léna egy hét múltán telefonál. Ha akarod, a hétvégén megnézheted a gyereket, mondja köszönés helyett.
Szombaton már hajnalban fenn vagyok. Megmosakszom és borotválkozom. Zakatol a szívem és folyamatos vizelési ingerem van. Léna. Lénababa, próbálgatom.
Odafelé, a szakadó hóesésben, azon gondolkodom, hogyan tudnám rávenni Lénát, hogy költözzenek hozzám. Felcsengetek és csaknem tizenöt percig várakozom a kapualjban, mire megpillantom őket a lépcsőház üvegablakán keresztül. Léna a babakocsit tolja, fáradt az arca. A kinti hidegtől biztos távolban megállnak, az apja jön ajtót nyitni. Ünnepélyes mosollyal az arcomon lépek a kocsihoz.
Nézem a kis arcot, keresem benne magam, de nem találom. Sehogyan sem találom. Nagyon hasonlít rád, mondom. Igen, hasonlít, mondja. Rám hasonlít! Hát nem érted?
De, azt hiszem értem, mondom. Már értem. És az apjára nézek, aki csak a padlót bámulja és nem szól egy szót sem. Kinyitja a lépcsőház ajtaját.
Kilépek a hóesésbe. A tömött pelyhek sorra olvadnak az arcomon. Üres vagyok, könnyű vagyok. Könnyű-üres, könnyű-üres. Kétszeres analfabéta.
Margetin István: Igaza van
Udvarunkon, az öreg, fölpattogzott festésű Opelen két macska ült. Egyedül ők mertek hozzáérni a kocsihoz. Van, amit nem kell elmagyarázni, egyszerűen tudod. Ha jót akarsz, nem nyúlsz Radu autójához.
Reggelente benéztem a jobb első ablakon, ellenőriztem, megvan-e minden. A barna cipősdobozok csíkos műanyag szatyorban a hátsó ülésen, az egyik doboz oldalán látszott a méret, negyvenhatos. Az anyósülés előtt a szürke pamutzokni, világoskék lábujj- és sarokrésszel, fekete koszcsíkokkal, régen kinéztem magamnak. Mindig nedvesnek tűnt, ijesztő volt belegondolni, milyen szaga lehet, néha mintha éreztem volna az üvegen át. Az apró a sebességváltó előtti tartóban, négyszázhatvan, négyszázhatvanöt vagy ötszázhatvan forint. A sarokban egy tízes magasabban feküdt a többi érménél, úgy számoltam, megbújhat alatta egy ötös vagy egy százas. És a kupakok a műszerfal tetején. Radu úgy szerette azokat a cukros üdítőket, mint egy kisgyerek, a mangós volt a kedvence. Föltépte a kupakot, elolvasta benne az üzenetet, a többi mellé dobta. Lassan ivott, közben végiggondolta a napi bölcsességet. Sokszor nekem is elmagyarázta. Hallod, kölyök, ma azt mondja, könnyebb nem haragudni. Igaza van. Ha haragszol, folyton azon jár az eszed, a másik meg éli világát. Inkább beszéld meg vele a dolgot, ha nagyon hepciáskodik, rendezd le két pofonnal, garantáltan jól fogsz aludni. Megkérdeztem, mi van, ha olyanra haragszom, aki már elment. Azt mondta, hogy akit soha többet nem látok, arra végképp fölösleges haragudnom.
Aznap nem tudtam közelről megnézni a kocsit. Apám kitalálta, hogy menjünk együtt a buszmegállóig, beugrik a belvárosba, el kell intéznie valamit. A fehér ingét vette föl. Lehajtotta a fejét, nagy ívben kerülte ki az Opelt. Ökölbe szorított kézzel ropogtatta a hüvelykujját. A kocsihoz ugrottam, lekaptam a hátizsákom, és a macskák felé lendítettem. Nem ijedtek meg. Később, amikor megpróbáltam visszaemlékezni, úgy rémlett, a csomagtartó ajtaja ujjnyira nyitva volt, mint amikor nem csapod le rendesen.
Az én buszom jött hamarabb. Kénytelen voltam fölszállni, és menni egy megállót a suli felé.
Két hónappal azelőtt vitték el Radut. Reggel jöttek érte. A tűzfalnál rugdostam a labdát, ő épp fölbontotta az üdítőjét, azt hiszem, körtés volt. Hallod, kölyök, ma azt mondja, küzdj az álmaidért. Igaza van. Mire odaértek hozzá, megitta az üdítőt. Egyre hígabbak ezek a szarok, mondta. A kupakot az Opel tetejére tette, bezárta a kocsit. Nem állt ellen, és ők sem bántak durván vele. Azt is megengedték, hogy elvigye az üveget a szemeteshez. A kuka mellé állította a földre.
Majdnem húsz percet veszítettem apám miatt. Hétfő volt, a legjobb nap a gyűjtögetésre, és ezt mások is tudták. Ahogy visszaértem, leugrottam a buszról, futólépésben indultam el a megszokott utamon. Egyre bővülő, hosszúkás körökben haladtam a tömbházak között, mintha egy rózsa szirmait rajzoltam volna át, a virág közepén a szupermarkettel. Addigra már mindenhol kiirtották a rózsákat, a suliban is csak haszonnövényt volt szabad rajzolni. Szemetesek peremén, ablakpárkányokon, lépcsők oldalában álltak az üvegek. A féldecisekkel jártam legjobban, alig foglaltak helyet, és darabjuk tizenegy forintot ért. A sörös huszonötöt. Fémdobozokat már nem gyártottak. Amikor megteltek a szatyrok, az üvegeket betöltöttem az automatába, és felvettem a pénzt. Ahhoz a pénztárosnőhöz mentem, akinél a legelső bónomat beváltottam. Akkor úgy nézett rám, mint valami csóróra, és egy százassal többet adott. A szemébe néztem, megköszöntem. A tálcán hagytam a százasát. Hallod, kölyök, ma azt mondja, a kevesebb néha több. Igaza van.
Reggel jött össze a legtöbb üveg, délre már semmi nem maradt az utcákon. Megvártam az ebédszünet végét, és mentem egy utolsó kört. Összesen ezerhatszáznegyven forintot kerestem. Vettem két kiflit és egy üveg kakaót, megebédeltem én is. Rohadt alma szagú volt a kezem a rácsöpögött piáktól.
Nyitásra értem a polgármesteri hivatalba, hétfőnként csak délután volt ügyfélfogadás. Három új hagyatéki hirdetményt találtam, a legfrissebben egy tíz napja elhunyt, nyolcvanegy éves nő örököseit keresték. Kinéztem a címet a térképen, és elindultam. Az öreglány régi kockaházban lakott. Könnyen átmásztam a meghajlott drótkerítésen, úgy tűnt, nem járt ott előttem senki. Ritka színű, beszáradt körömlakkokat találtam, sötétzöldet, neonkéket, ezüst metált. Hallod, kölyök, ma azt mondja, a művész a szemétben is meglátja a kincset. Igaza van.
Radu többször elvitt magával kutatni, megmutatta, mit lehet megmenteni, és mit lehet felhasználni más tárgyak megmentéséhez. Hogyan kell törött porcelánt összeragasztani, fát faragni, műanyagot hegeszteni. A húgom szürke plüsskutyáját is ő varrta meg, amikor annak leszakadt a lába. Azoknál az öregeknél találtuk a legtöbb tiltott holmit, akik egyedül éltek.
Bebuszoztam a hangszerbolthoz. A gitárfal alsó sorában lógott. Fender FA-125 WN Bk. Csillogó fekete felület, hársfa és lucfenyő test, króm hardver. Negyvenezer-négyszáz forint, ajándék vászontokkal. Úgy számoltam, egy hónapon belül megvehetem. A nadrágomba töröltem a kezem, és végigsimítottam a húrokat. Óvatosan engedtem el őket, nehogy megpendüljenek. Még nem akartam hallani a hangját.
Negyed négyre értem haza, mintha iskolában lettem volna. Ahogy beléptem az udvarra, tudtam, hogy Radu nem fog visszajönni. Az Opel egymásra polcolt téglákon állt, a kerekei eltűntek. Három ajtó hiányzott, egyedül a horpadt bal hátsót hagyták meg. A motorháztető fölnyitva, a tetőre barna balkonláda káposztapalántát raktak. Nem aggódtam, biztos voltam benne, hogy a zokni ott lesz. Hat lépésről megéreztem a szagát. Minden mást elvittek az utastérből, még a kupakokat is. Két napig áztattam a zoknit, reggel és este átdörzsöltem forró, szappanos vízben. Miután megszáradt, beleraktam a dobozba, amiben a pénzemet tartottam, és az ágyam alá rejtettem a dobozt. Hallod, kölyök, ma azt mondja, áldozat nélkül nincs győzelem. Igaza van.
A suliban kihirdettem, hogy kopott játékautók újrafestését vállalom. Jobban fizetett, mint az üveggyűjtés.
Sándor Zoltán: Újrajátszva
Esténként újrajátszom a történteket.
Ülök a volán mögött, semmire sem gondolok, testem átvette a forgalmas sugárút lüktetését, enyhén remegek. A zöldre várva pillantom meg. Áll a járda szélén és telefonál. Elégedettnek tűnik. Hevesen magyaráz, néha elmosolyodik. Biztosan terveket sző. Nem is sejti, hogy felesleges, pillanatokon belül nincs tovább.
Az ágyban fekve estéről estére felidézem a jelenetet.
Erősen szorítom a volánt, és figyelem. Mindössze másodpercekig tart, nekem mégis örökkévalóságnak tűnik. Nézem, ahogyan a telefonba beszél, és lelki szemeim előtt azt látom, amint odasétál hozzám a bárban. Szabad, kérdi udvariasan, de mielőtt még bármit is mondhatnék, már helyet is foglal mellettem a szeparéban.
Figyelem, ahogy telefonál, és újra magam mellett érzem.
Nem tolakodó. Ellenkezőleg, meglehetősen visszafogott. Az egyetemről kérdezget. Miért a földrajzot választottam? Idegenvezető szeretnék lenni, sokat utazni. Az jó, mondja, és a hajlékára invitál. Megmutatja a termékenységi varázslásokra használt szobrokat, amelyeket Afrikából hozott. Vonakodom, aztán mégis vele tartok. Szép lakása van. Dizájnos stílbútorokkal meg absztrakt festményekkel a falakon. Megcsókol, és a kanapéra ültet.
Látom, ahogyan megigazítom magamon a kissé felcsúszott miniszoknyát.
Egy-egy pohár bort hoz a konyhából. Koccintunk, és felhörpintjük. Az ital felszabadítja. Mesélni kezd. Afrikáról. Legalábbis azt hiszem. Szellemes, de nem tudom követni. Elmosódik előttem a képe. Már alig tudom kivenni. Látom, hogy beszél hozzám, de nem értem mit mond. A szobában a tárgyak összefolynak előttem. Szemhéjaim leragadnak. Fejem lehanyatlik a kanapé támlájára.
Lehunyom a szemem, pergetem a képkockákat.
Nem várom meg, hogy a jelzőlámpa utat adjon. Gázt adok, és egyenesen felé veszem az irányt. Néhányan, időben felmérve a helyzetet, félreugranak előlem. Neki nincs ideje erre, túlságosan bele van mélyedve a beszélgetésbe, és későn veszi észre a veszélyt. Akárcsak én a mögötte álló gyereket.
Tompa zúgás hangja kerít hatalmába.
A fékcsikorgást, a gumik nyüszítését az aszfalton és az ütés dörejét a kísérteties csend váltja fel. Arcom a légzsákban, végtagjaim reszketnek, nem tudok mozdulni. Hirtelen valaki feltekeri a külvilágon a hangerőt. Kinyitják az ajtót, megpróbálnak kiemelni. Szándékosan ölt a flúgos ribanc! Milyen aranyos kislány! Alig lehet két-három éves. Gyerekgyilkos! Hagyjanak békén! Nem akarom hallani!
A hold által a mennyezetre húzott fehér csíkot figyelem.
Kedvenc emlékem, ahogyan apával a tengerben állunk. Kislány vagyok. Nagyon kicsi. Apa mögé bújok, és átkarolom a combját, nehogy felkapjon a hullám. Egyszer csak anya felugrik a nyugágyról, és kétségbeesetten kiabál: hol a gyerek?! Apa csak mosolyog, és annyit mond: biztonságban, és megsimogatja a fejem.
Ha erősen összpontosítok, néha sikerül felidéznem a tenger sós vizének ízét és illatát.
A bírót nem hatotta meg a történetem, azt mondta, szentimentalizmussal nem tudom megdönteni a tényeket, a tények pedig önmagukért beszélnek. A tényekről én is hosszasan beszélhetnék, de azok a tények nem tartoznak ide, legalábbis jogilag nem, ezért inkább hallgatok. Egy pillantást vetek a feketébe öltözött asszonyra. Üveges tekintettel néz. Akár Katarina is lehetne, fordul meg a fejemben. Akár én is lehetnék.
Ha újrakezdhetném, még bármit megvalósíthatnék, töprengek.
A bormámoros álom után egy nyomortanyán ébredek, sok másik lány vesz körül, elkékült vénával, bevizelve, saját hányásukban fetrengve fekszenek egymás hegyén-hátán. Engedjenek el! Nem tarthatnak itt! Kikérem magamnak! Pánikrohamomat egy tompa ütés szakítja meg. Arra eszmélek fel, hogy egy szőke lány hideg zsebkendővel borogatja a homlokom. Katarina vagyok, mutatkozik be.
Cellatársam szaggatott lélegzését hallgatva, őt látom újra.
Nagyon… fáj. A karjaimban vergődik. Szeme félig felakadva, szájából nyálkás folyadék csurog kifelé. Az egész testét kékeslila foltok borítják. Így jár az, aki sokat szájal. Üvöltök, hogy segítsen valaki, de senki sem segít. Jöjjön már valaki! Nem jön senki. Tegyenek már valamit! Senki nem tesz semmit. Élettelen teste fölött születik meg bennem az elhatározás.
Amikor arra az éjszakára gondolok, egész testemben remegni kezdek.
Egy előkelő fogadásra küldenek bennünket, számos magas rangú vendég van jelen, köztük nem kevés tekintélyes politikus, az egyik kéjsóvárt sikerül elcsábítanom, majd figyelmetlenségét kihasználva, kereket oldanom. Nem merek sem haza, sem a rendőrségre menni, ezeknek a keze ki tudja meddig el nem ér, napokig étlen-szomjan bujdosok elhagyatott üzemcsarnokok környékén, végül besétálok az egyik újságszerkesztőségbe.
Felelevenítve a képet, újra érzem magamon a főszerkesztő fürkésző tekintetét, amikor helyet foglalok az irodájában.
Névtelenül mesélek. Mindenről, ami eszembe jut. A rabszolgasorba taszított lányokról. Az ügyfelek előkelő köréről. A munkaerő toborzásának módjáról. Azután, hogy a cikksorozat botrányt kavar, felvállalom a nevem és a szerkesztőségi olcsó panzióból hazaköltözöm. A nyilvánosság majd megvéd, kalkulálok, s így könnyebben cselekedhetek, az engem elejtett szépfiú ellen azonban mégsem sikerül vádat emeltetnem. Túl fontos személy, befolyásos ismerősökkel.
Ha lenullázhatnám eddigi életemet, visszautaznék a tengerre, és elbújnék apa mögött a hullámok elől.
A feministák és egyes nőaktivista civil szervezetek a védelmemre kelnek, követelve, hogy a bíróság vegye figyelembe mindazt, amin keresztülmentem. Végeredményben az eset az igazságszolgáltatás mulasztásának a következménye. Ügyvédem által elhatárolódok minden radikális szervezettől. Semmiféle publicitásra nem vágyom.
Ha terminátor lennék, megnyomnám magamon a reset gombot.
Kiss Dávid: Erdély utolsó elveszejtése
(Apokrif eredetmítosz)
Ti pedig építsetek
bárkát! Vigyetek fel rá
hetet-hetet
a föld s az ég állataiból:
valamennyi
tiszta teremtményből;
de kettőt-kettőt
a hegyek meg a síkok
minden népéből,
a városok s a falvak
minden lakójából is,
a maguk neme szerint.
Mert én, az Úr
mindnyájuknak
egy azon Istene vagyok:
Corvin Mátyás Istene,
Vitéz Mihály Istene,
Honterus Istene,
a gáborok Istene
s az örményeké;
hozzám emelték szívüket,
tőlem kértek áldást magukra
s átkot ellenségeikre
mind.
Nekik adtam tehát ezt
a földet: a Szamos, a Maros,
a Kőrösök s az Olt vidékét,
a Hargita fenyveseit,
Parajd sóját, Abrud érceit,
hogy így szeressék.
De felette megszaporodtak
bűneik egymás ellen,
s utálatossá lettek én előttem
mind az ő bűneikben.
Elveszejtem most azért Erdélyt:
mind, ami földjén áll
vagy földjében rejtezik,
hogy ne mondhassa többé
egyikük sem: „az enyém!” –
így szólt az Úr.
Akkor megnyíltak
az ég csatornái Kolozsvár felett,
felbuzogtak egyszerre
a Kárpátok borvizei,
kiléptek medrükből
mind a folyók meg a tavak:
a Maros, a Szamos, a Kőrösök s az Olt,
Szent Anna tava s a Medve-tó.
Esett pedig negyven nap,
negyven éjjel,
esett száz esztendeig,
ezer esztendeig,
kétezer esztendeig,
s a víz elvitte
a házakra rakódott port,
leoldotta
a szobrok zöld patináját,
márvány alól kimosta
a Házsongárd csontjait,
felszínre hozta
pogány templomok oltárköveit;
elpusztított mindent,
ami a földön állt
vagy abban rejtezett –
leszivárgott
a teremtésrétegig.
Mikor pedig a föld megtisztult,
elzárta az Úr az ég csapjait,
elapasztotta a hegyek buzgárait,
s visszatértek medrükbe
mind a folyók meg a tavak,
fennakadt a bárka
annak a hegynek a csúcsán,
amelyet Moldovánnak neveznek,
s visszasereglettek az állatok:
az erdők vadai s az ég madarai,
mind a maguk helyére.
De az embert
kiűzte az Úr a Kárpátok közül:
a hegyeken túl tette bujdosóvá
minden nemzetségét,
hogy kárára ne legyen újra
ennek a földnek.
Szivárványt helyezett akkor az Úr
a Kárpátok koszorúja fölé
szövetsége jeléül,
hogy nem pusztítja el többé Erdélyt,
hanem örökül hagyja azt nekünk,
medvéknek:
Ti pedig
szaporodjatok és sokasodjatok,
legyetek új urává e földön
az erdők, a folyók s az egek
minden más teremtményének! –
így szólt. S valóban:
többé nem hagyta elveszni
Erdélyt Istenünk.