Bukarest. Por és vér

(részlet)

Kicsit Kelet, kicsit őrület

Alice kiissza az üvegcse tartalmát, elhagyja az otthonát, és belép Csodaországba. Mindjárt bele is esik a tátongó kútba, eltéved, és nem kerül elő sohasem. Ó, Alice, az Egyesülés útján szökdécselsz, lábad aprócska, kezed törékeny, a szemed nagy, mint egy szitakötőé. Ó, Alice, lóvá tettek téged a mesék, a Grimm testvérek írták ezt a történetet, ők tervezték ezt a masszív díszletet, a komor falakat, a maszatos ablaküveghez hasonló márványt. Itt minden hullámzik, úgy tekeregnek a vonalak, mint egy mérges kígyó, mint a csipkés tengeri hullámok a francia Riviéra partszegélyén. Nincs benne semmi észszerűség, nincs benne logika sem. Ormótlanok az épületek, csupa súly és nehezék mind, köztük a nagy semmi. Talán ez az űr a legrosszabb, olyan, mint a kivert fogak a sugárút márvány állkapcsában. Sok mindent leromboltak, hogy sok minden ne épüljön fel.

Több tucatszor mentem már busszal az Egyesülés útján, és nem keltett bennem semmiféle érzelmet. Aztán egy alkalommal fölpillantottam egy erkélyre, szemembe ötlött a korlátok különös hullámvonala, és egyszer csak hullámozni kezdett előttem az egész épület.

Útközben szerencsére találkoztam a Kalapossal.

Látnotok kéne a Kalapost beszéd közben, a bűvkörébe kerülnétek. Gesztusai gömbölyűek, szélesek, a hangja vibrálva felszökik, majd elegánsan mélyül, az arca hol ráncokkal telik meg, hol kisimul. A Kalapos egy cselekményben és szenzációs bejelentésekben tobzódó, végtelen történet, az élete bulvár és sikk, operett és elegancia.

Hát így csevegek Bukarestről a Kalapossal, Tomek Ogińskivel reggeltől estig. Nem, nem! Igen, igen! De ide figyelj, de nézd már, nem igaz! Két hónapig laktunk együtt egy panelházban a Piaţa Munciin, ahol teljes gőzzel üzemelt a mi Európa Rádiónk, a Szabad Románia, a Román Holokauszt.

Tomek leszögezi, hogy gyűlöli Bukarestet és Romániát, én állítom, hogy Tomek imádja Bukarestet. Nem ismerek senkit, aki ilyen szenvedéllyel lángolna ezért a városért, és ilyen jól ismerné, bár Tomek szerint nem értek semmit az egészből. Ebben egyetértünk, Bukarest szétmállik a kezemben, amikor már-már úgy érzem, hogy megértettem belőle valamit.

Tomek művészettörténetet végzett, építészeti cikkeket írt, és a négy év alatt, mióta ideköltözött, több százszor bejárta a várost keresztül-kasul. Idegenvezetőként dolgozik, lengyel turistákat kísér, ismeri Bukarestet, mint a tenyerét, minden zugot és minden anekdotát, úgy tálalja fel őket, mint az aranybonbonierben tartott csokoládét.

Tomek így üdvözöl:

– Elmenjünk ma a Parasztmúzeumba?

– De Tomek, az innen hét kilométer!

– Na és? Nincs kedved sétálni?

Tomek számára napi tizenöt kilométer megtétele alapfeltétel a lelki egyensúly megőrzéséhez. Velem megesik, akárhol vagyok, hogy napokig nem hagyom el a lakást, és nem érzem, hogy kimaradtam volna valamiből.

Arról kérdezem Tomeket, mi a legkedvesebb neki Bukarestben.

– Legelőször – mondja – a Lipscaniba szerettem bele, meg az egész város területén elszórtan álló modernista épületekbe. Elképesztő lendület volt a román modernizmusban, olyan bátor tervezői gesztusok, olyan térkezelés, amilyennel Lengyelországban sosem találkoztam. Mert a román építészet szélsőség, hibrid és szégyentelenség, stílushisztéria, rabszolgaként kezelt részletekkel, hatásvadászat a lehetőségek legvégső határáig, a stílus legteljesebb kiaknázása. Bukarest mellett minden más város olyan statikus, hogy kimondottan unalmasnak látszik.

Amikor Bukarestről beszélgetünk, én vagyok a jó rendőr, Tomek a rossz rendőr. Tomek fölsorolja a város legfőbb bűneit: káosz, mohóság, zűrzavar, túlzások, ideiglenesség, elfajzott építészet, amelyből hiányzik a tisztelet. Ami káprázatos és nagyvilági, az addig romlik, amíg színtelen vagy undorító és gyűlöletes nem lesz.

– Bukarestben – mondja Tomek – még az építészetre érzéketlen embereknek is eláll a szavuk. Ez itt a stíluscsodák palotája, Európában a legjobb.

Csakhogy egyfolytában tanulni kell a látást, hogy észrevegyük ezt a bravúros szépséget, mert vagy elrejtik a vedlő falak, vagy nem is olyan egyértelmű.

Olyan, mint ez a pokoli Egyesülés útja, az egyetlen azonos magasságú épületsor Bukarestben, csupa lyuk és üres folt, mert Ceauşescu nem tudott fölépíteni mindent, amit akart, a forradalom után pedig senkinek sem volt kedve folytatni a vízióját. Nyilván belátták, hogy már az is túl sok, ami elkészült.

Mihályi Zsuzsa fordítása