Izsó Zita

Izsó Zita (1986), Gérecz Attila-díjas költő, drámaíró, műfordító, az 1749 szerkesztője.
Legutóbbi kötete: Éjszakai földet érés (Scolar Kiadó, 2018), legutóbbi fordítása: Rafael
Pinedo: Plop (FISZ-Kalligram, 2019). Fotó:

Ivadékaikat a bölcsőszájú halak

Az egészből leginkább a hóra emlékszem.

Könyököltünk a párkányon,

és a végtelen fehérséget néztük,

amikor ránk törték az ajtót a katonák.

Arra még volt időm,

hogy berángassam a húgomat a kamrába.

Mialatt ott rejtőztünk,

minden lélegzetvétel úgy fájt,

mintha puskák szuronyaival döfködnének,

és attól féltem, a szurkálások helyén

be lehet majd nyúlni a bordáim közé.

Aztán mindennek vége lett.

Megtalálnak minket, a húgom sikítani kezd,

én összeszorítom a szemem,

hogy ne lássam, mit tesznek vele.

Azt mondják, a legnagyobb szükségben

halljuk meg az Isten szavát.

De talán azért nem tudsz beszélni,

mert nem a tenyereden,

hanem a szádban hordasz minket, uram,

mint ivadékaikat a bölcsőszájú halak.

Kirángatnak a kertbe, szétfeszítik a lábamat.

Hóval tömik be a szám, mert zavarja őket

az a furcsa, elnyújtott, magas sikítás,

amiről én sem tudtam mindjárt, hogy belőlem jön,

azt hittem, megint beragadt egy oltalmat kereső rágcsáló

a szigetelés és a tető közé,

és annyiszor fut neki a faburkolatnak,

míg véresre nem veri a fejét, és ott nem marad.

De amikor betömték a számat hóval, rájöttem,

hogy belőlem jött az a hang.

A hó szépen lassan olvad a számban,

a leve lassan csurog le a torkomon.

Pont olyan íze van,

mint amikor a húgommal a hóesésben

kinyújtottuk a nyelvünket,

pedig mióta elkezdődött a háború,

semminek sincs ugyanolyan íze,

sem anyám levesének,

sem a dédi sült almájának,

sem a nagyanyám piskótájának,

de a hó íze semmit sem változott.

Anyám azt mondta, az Isten nem a szájában,

hanem a tenyerén hord minket.

Fekszem a hideg földön,

és a te tenyered melegére gondolok, uram.

Miután végeznek, felállnak,

de nem szólnak semmit, mindegyik néma marad.

A hegyek úgy fúródnak az égbe,

mint ordítást elfojtó ember ajkaiba a fogak.

A hír

Épp a cukrászdában voltam,

amikor csöngött a telefonom.

Csak másodszorra vettem fel,

mert még ki kellett tennem a pultra az aprót,

hogy el tudjam hozni a kedvenc süteményed.

Miután elmondták a hírt,

csak arra tudtam gondolni,

hogy a sütemény

még három napig biztosan eláll,

ez a három nap az egyetlen esélyem,

három napig még kiderülhet, hogy téves volt a hír,

nem te voltál, vagy nincs is halál,

és akikre földet borítottunk, megrázzák tagjaikat, leporolják ruháikat,

asztalunkhoz ülnek,

azt mondják, jó, hogy hazaértek a vihar elől,

mert nem vittek magukkal kabátot,

és hosszú távollétükre nem adnak magyarázatot.

Némaság

Ébredés után egy pillanatig

nem tudod, mi az a gravitáció.

De aztán szépen lassan sikerül kivenned

a félhomályban

a kopott berendezési tárgyakat,

és eszedbe jut,

hogy az idegen csapatok már megint győztek

az alexandriai könyvtár leégett

és hogy az a férfi már három napja ott van a sziklasírban

És annyira magányos vagy,

mintha egyedül maradtál volna az édenkertben.

Hiába fejlődtél sokat,

lettek jó tulajdonságaid,

ha nincs senki, aki észrevehetné.

Úgy érzed magad,

mint egy növény,

ami még azelőtt kihalt, hogy felfedeznék.

Jól esne, ha most örülne neked valaki.

Magad elé képzelsz egy földönkívülit,

aki olyan arcot vág, mint a politikusok,

amikor köszöntik az év első újszülöttjeit.

Aztán felkelsz,

nem vársz tovább rá és a teremtésre.

Minden reggel megformálod magad

valamilyen anyagból, ami épp kéznél van,

pedig már hetek óta nem néztél tükörbe.

Felülsz,

Hirtelen úgy hallod,

mintha sírna valaki a falak mögött

de csak képzelődsz,

mert annyira nehéz elfogadni,

hogy itt van veled ebben a szobában,

minden, ami létezik.

Érkezés

Azok, akik látták az arcát, tudják,

hogy az igazi otthon nem lesz ismerős.

Nem találod majd ott a játékot,

amit elvesztettél a mezőn hétévesen,

nem lesznek majd ott messzire kóborolt háziállataid,

és nem lesz ott a véletlenül szétszakított rajzod sem,

ami után olyan sokáig sírtál,

mégsem hiányzik majd semmi,

és nem is lesz semmi hiábavaló,

az idő sem múlik többet úgy észrevétlenül,

ahogy a bevásárlókosárban a zacskó liszt néha

folyni kezd,

és ő ott lesz, a térdére ültet,

és mintha csak belealudtál volna egy filmbe,

elmeséli neked,

hogy ha nem halsz meg,

hogyan folytatódott volna az életed,

csak az lesz majd furcsa,

hogy egyre nehezebben tudod felidézni,

milyenek voltak a vonásaid,

félsz, hogy elfelejted az arcod,

mint egy rég nem látott rokonét,

de aztán körbenézel,

magadra ismersz a körülötted lévő dolgokban,

felismered a folyó fölé hajló fában a hátad görbületét,

a törzséről lefejtett kéregben hajad színét,

és nem keresed többé megszállottan magadat,

mert akkor már mindenhol ott leszel.

És soha többé nem talál beléd utat a félelem.